Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Lenni vagy nem lenni

2014. szeptember 18. - Bartuc Gabriella

Váratlan telefonhívást kaptam pénteken, szeptember 12-én reggel fél tízkor, ami szinte önkívületbe hozott. Döbbenten álltam gyökeret vert lábbal. Megdermedtem, holott sikítani kellett: győzött a becsület és a barátság! Fölmondott a szerkesztő, aki nélkül nem tudják megcsinálni az újságot. Hosszú távon biztosan nem. Nehezen helyettesíthető. Mert ő a legjobb.

Előző nap, szeptember 11-én éppen sokat emlegettem, mert a hírügynökségi jelentéseket figyelve ő volt az első, aki szólt, mi történik New Yorkban és Washingtonban. A Szófia utcai szerkesztőségben az ő asztala volt az ajtó egyik felén a falnak támasztva, a másik felén meg az enyém. Látom, ahogy felugrik a géptől és kiszalad a nagyterembe, közben azt kiáltja: becsapódott egy repülőgép a World Trade Centerbe! Alig hogy J. visszaült a számítógéphez, hogy megbizonyosodjon a hírről, újra kiáltozni kezdett: még egy repülő becsapódott! Az elkövetkező huszonnégy órát többnyire a képernyő előtt töltöttük. Borult a lapterv. Láttuk, valami iszonyú történik. Később értettük meg, hogy akik a szeptember 11-i mészárlást végrehajtották, nem a palesztinok vagy általában a muszlimok sérelmeit akarták megtorolni. Támadás volt ez a modern világ ellen, (ahogy Susan Sontag mondta, a modernitás ellen, amely lehetővé teszi a nők emancipálását is) és igen, támadás volt a kapitalizmus és a pénzügyi világ ellen is.

Azóta se volt olyan kül- vagy belpolitikai hír, ami elkerülte volna J. figyelmét, mert egyfolytában figyel és olvas. Rendkívüli műveltsége kenterbe verne bárkit. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd őt is félteni kell. Bár egyszer, amikor egy csendes, egész normálisnak indult csütörtök délben Barták közölte velük, a központi szerkesztőségből visszaintegrálódott szerkesztőkkel, hogy nincs többet szükség rájuk (aztán csak meggondolta magát), akkor azért elakadt a lélegzetem. Végül maradtak, de igazából akkor és ott fogtam fel, hogy nem a teljesítmény számít, nem az számít, ki hogy dolgozik, hanem valami egészen más.

J. mostani döntése, hogy lelkiismereti okokból feláll és nem csinálja tovább, megindító és felkavaró. Példátlan ebben a mai közönyös világban, amelyikben mindenki azon igyekszik, hogy beilleszkedjen a struktúrába és felvegye annak lelkiismeret-nélküliségét, mert többnyire csak így maradhat életben. Lenni vagy nem lenni súlyú döntés az övé.

Hozzátartozik a képhez, hogy pont akkor jött a hívás, amikor a postás kezembe nyomta a tértivevénnyel kézbesített céges „végelszámolást”. December 3-ig van egészségbiztosításom, értesítenek a csomag első lapján.

Gyorsan el kellene felejteni ezt a húsz évet. Vagy érdemes ezen még gondolkozni? Minden elveszett? Minden erőfeszítés, minden újabb áldozat teljesen hiábavaló? Vinné el az ördög az egészet!

Illusztráció: Alberto Giacometti Caught Hand, 1932-ben készült installáció

giacometti-main-prise.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr856708245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.