Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Satisfaction

2014. szeptember 19. - Bartuc Gabriella

I can't get no satisfaction

Ottóból próbálom kiszedni, neki miért fontos a Rolling Stones. Tudom, hogy ő igazából mindig is a Ramones-okért rajongott, meg a Led Zeppelinért. Nekem viszont Jagger nagyon bejött és Bob Dylan is. De most a Rolling Stonesokat hallgatjuk, mert a veszprémi antikváriumban róluk beszélget Ottóval, Kőrösi Csabával és Molnár Sándorral Varga Róbert kollégám.

Amikor faggatom, Ottó olyasmit mond, hogy őt a Rolling Stones vezette el a rock zenéhez. Hetedik osztályos korában, 1968-ban a bácstopolyai iskolában rendezett bulikon (teadélutánokon :) ) a osztályfőnökük (Fratrics Iván) kislemezeit hallgatták, Tom Jonestól a Delilah-t, meg a Green, Green Grass of Home-ot, a Beatlestől az Ob-La-Di Ob-La-Dát, meg a Love Me Do-t. És akkor egyszer csak megjelentek a Nyeső fivérek a gitárjaikkal és elkezdték játszani a Satisfactiont. Leírhatatlan volt a hatás, csak álltak és nézték.

A Stones elementáris hatásában mindig is benne volt Jagger mögött a két gitáros agresszív illetve lélekkel teli, anarchiába hajló, de azért technikás játéka, Keith Richards és Brian Jones egyénisége. A szitár, a csörgődob meg a keleties feeling is hozzájuk tartozott, holott ezek a fiúk talán sose voltak hippik. Csak lázadók és kivetettek, aztán meg multimilliomosok, de a történet ez utóbbi része engem nem annyira érdekel.

Inkább azt kutatom, mitől nyit meg bennem olyan csatornákat a zenéjük, amit talán semmi más. Príma, mondaná Gombás Gabi kilencven éves szabadkai nagynénje. Egyszerűen emelkedett hangulatba kerülök, ha hallgatom a Satisfactiont, a Street Fighting Man-t, a Honky Tonk Woman-t, a Start Me Up-ot, a Get Off My Cloud, vagy a Sympathy Of The Devil-t.

Ebben az örömben benne van a fiatalságom felszabadító érzése is nyilván. Az adai Bara-parti iskola új szárnyának emeletén volt a „kisbolt” és ott szünetekben a nagyok rakták a lemezeket, bömböltették a zenét a hangszórókon. Még mindig 1968-at írunk. Szólt az I Can’t Get No Satisfaction és nagyon jól éreztük magunkat. Az senkit sem zavart, hogy egy szót nem értettünk belőle – szerbhorvát és német nyelvet tanultunk, angol tanár egy szál se volt még. Utólag látom, milyen jó, hogy az igazgatónknak se volt halvány gőze róla, mert azért mégis csak azt bömbölte a hangszóró, hogy „nem tudok kielégülni” illetve „nem érzek örömet”. Vagyis, hogy kurvára rossz ez a világ, ahol a rádióban csak papolnak, tömik a fejünket haszontalan információkkal, a tévében meg olyanok mutogatják, milyen inget viselj, akik nem olyan cigarettát szívnak mint én. Nyers fordításban ilyesmit énekel Jagger ebben a dalban, de tulajdonképpen sose a szöveg volt a lényeg a Rolling Stones-nál érzésem szerint, és ezt Ottó is megerősíti, hanem a fiúk egyénisége, a metakommunikáció és a zenéjükből áradó energia, valami nagy-nagy természetesség és szabadság, mint Kerouac prózájában, vagy Ginsberg verseiben. Ja és Jagger bűnös teste. :) Amit ma is úgy riszál, mint fénykorában. Keith Richards dívának nevezte, akinek kedvében kell járni, mint Maria Callasnak, különben megharagszik. Truman Capote meg azt mondta rá, Jagger olyan mintha a mazsorettek (tamburmajor?) és Fred Astaire paródiája lenne. No azért ennél sokkal erotikusabb jelenség, egyszerűen nézni kell. Nekem 40-50 évesen még jobban tetszett, mint 20 évesen, na azért akkor sem volt kutya. Szűgyi Zoliék osztályába járt nyolcadikban egy gitáros fiú, a Csonti, ő volt hasonló alkatú Jaggerhez, de sajnos komoly szerelme volt, egy szép hosszú szőke hajú úrilány. Ettől függetlenül titokban őérte is rajongtunk. Egyszer beleírt valamit a füzetembe, valami házi olvasmánnyal kapcsolatban, majd elájultam.

Nézem a neten hozzáférhető legújabb videofelvételeket a Rolling Stones koncertjeiről, amatőr munkák, ezért sokkal jobban árulkodnak, mint Martin Scorsese profi filmjében, ahol ők az istenek. Ha többször is jár hátra vizet inni, azért Jagger még mindig olyan lendülettel rohangál, mint fénykorában, mint a ketrecbe zárt oroszlán, miközben locsolja a közönséget az üvegből, Keith meg rúg még egyet-kettőt a bal lábával és meghajlás közben két öklével rámutat a fejére (az agyára), a szívére és a tökeire. Hogy tudják, mit tart fontosnak az életben. Amikor látom, mintha Danilo Kis ikertestvére lenne, ami persze lehetetlen. :) Ottó aranyköpése, hogy egy atomtámadást a csótányokon kívül csak Keith Richards élne túl. Már 1974-ben azt mondta az orvosa, ha így folytatja a drogokkal, fél éve van hátra. Negyven évvel már túlteljesítette. Látom Scorsese filmjében, rágyújt egy füves cigire mielőtt a blues éneklésbe belekezd.

Sokan próbálták megmagyarázni a Stones jelenség okát, hogy ötven évig se unta meg őket a közönség, hogy a hatvanas évek rock bandái közül miért pont ők maradtak színpadon. Zenei tehetségüket és intelligenciájukat senki nem vonja kétségbe, de voltak tőlük zseniálisabb zenészek. Talán mert nekünk, múlt századiaknak a legszórakoztatóbba artikulálják az emberi léttel járó fájdalmas ellentmondásokat. Mert azt az elterjedt művészet filozófiát képviselik, miszerint az ember üres papír, vagy még inkább üres lemez, amit az élet ír tele tapasztalattal és ők ezt mutatják meg, az életüket, önmagukat, semmi többet, de ez is éppen elég.  Nem hazudják, hogy a rock and roll megváltoztatja a világot és azt se mondják, hogy a szegényeken segítene, ahogy a Street Fighting Man-ben éneklik (Hobo fordításában idézem):

 „Mindenhonnan a menetelő lábak zaját hallom, oh fiú

Mert itt a nyár és itt az ideje az utcai harcoknak, oh fiú

De mit tehet egy szegény srác,

Kivéve, hogy egy rock bandában énekel,

mert az álmos Londonban

Az utcai harcosnak nincs már hely. Nincs.”

Hát akkor, mit adnak a közönségnek, ha még a világmegváltás illúzióját sem? Nem tudom. Nekem örömet. Ebben a pillanatban, amikor hallgatom őket, boldog vagyok. Nagyon.

 Rolling Stones (1)_1.jpg

Charlie Watts (hátsó sor balra), Bill Wyman (hátsó sor jobbra), Keith Richards (középen), Mick Jagger (elöl, balra), Brian Jones (elöl, jöbbra).

(Kép forrása: Pinterest)

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr506711509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.