Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Seuso-kincsek: kinek boldogság, kinek halál

2014. október 14. - Bartuc Gabriella

Már megint az az érzésem, hogy a boldogság mégsem kizárt teljes egészében, még ha az ígéretét csaknem kétezer éves ötvösmunkák villantják is fel. Megnéztem a Seuso-kincseket, ha már úgyis Székesfehérváron jártam és most visszavágyódom a negyedik századba. Na persze nem rabszolgának. 

A Seuso-kincseken fellelhető motívumok a római kori eleven életet tükrözik, az ő kis, provinciális, ám derűs eseményeik, világi gyönyörök és testi örömök lenyomatai: buja lakomák, Silvanus és Diana istenek képmásai, vadász- és harci csoportok, vaddisznók, diadémmel ékesített nőalakok, lovak és vadászkutyák, fürdés jelenetei láthatók a kisebb-nagyobb antik korsókon, tálakon, illatszertartón. Értékes és dekoratív egyszerre. A homéroszi szellemet leheli magából. A nyugalom, a harmónia és henyélés örömeit. Római polgárok a termákban. Luxus kádak és luxus fürdők. Elgondolom, hogy reggelente tükör helyett abba a gyönyörű ezüst mosdótálba néztek bele, amelyikbe szabályos vízhullámokat nyomott az ötvös, körbe-körbe, ahogy a gyerekek a nap sugarait szokták ábrázolni. A boros kancsón nyíltan ünneplik a dionüszoszi mámort, a testet és a szerelmet. A görög filozófia és a római virtuozitás világa. Az illatszertartó szelencén is a test kényeztetése áll a középpontban. A vizes kancsón pedig olyan geometrikus mintákat kombinál a remek ötvös, hogy még Vasarely is megirigyelhetné. Ilyent is tudtak: ez a nagyszerű munka intellektuális formajáték, a józan ész és az egyenes vonalak diadala. Ahogy az ember az ábécé egymás mellé rakott betűiből kialakítja a mondatokat, formába önti a gondolatokat, úgy próbáljuk felidézni az egykori római provincia képét, a régen eltűnt villa látomását a kiállított tárgyak alapján. Ki lehetett ez a titokzatos Seuso, akinek a kincseit nézegetjük most ezerötszáz évvel később? Rómából száműzött előkelő személyiség, vagy a római hadsereg helytartója?

Azért nem volt mindenki elájulva a nagyhírű Seuso-kincsektől. Amikor a Szent István Király Múzeumban jártam a napokban, éppen egy nyugdíjas csoport után mentem be, egy néni – egyszerű volt a lelkem, nem egy kékharisnya értelmiségi – ahogy bekukkantott a kiállító terembe, már jött is kifelé. „Láttam, tálak, kancsók” – válaszolta az elcsodálkozó teremőrnek, aki inkább a túlságosan is alapos nézelődőkhöz van hozzászokva, akik szinte rátapadnak a vitrinekre, alig lehet leszedni őket, mert meg akarják fejteni a római kori étkészlet titkait, keresik rajta a Pelso feliratot és a krisztusi jelet, a halat és nem értik, hogyan lehetett ezekbe a lezárt kancsókba bármit is beleönteni.

Egyébként, türelmesek a teremőrök és a műtárgyak is állják a tekintetet. Kitárulkoznak, mármint az ezüstök. J Valami antik boldogságról mesélnek. Derűs természetükről tanúskodik a feltételezhetően sokkal több részből álló, gazdag étkészletnek ez a most Fehérváron kiállított hét darabja. Honnan ez a derű? Talán a természettel való bizalmas viszonyból fakad. Az az érzésem, hogy a halálnak nincs hatalma felettük. A sors iróniája, hogy annál inkább sújtja a kincs megtalálóit. A negyedik században Polgárdi-Szabadbattyán határában elásott és az 1970-es évek végén kiásott Seuso-kincsek története azóta csupa halál és szerencsétlenség. Mint a fáraók átka.

Felakasztva találták meg Sümegh Józsefet, aki az egy (vagy két???) üst kincset a határban kiásta, állítólag mindössze két méterre volt a föld alatt. A közeli római kori villa gazdája, vélhetően Seuso ásta, ásatta el üstbe (üstökbe) rejtve a családi ezüstöt egy barbár támadás elől. Több mint ezerötszáz évnek kellett eltelnie, mire megtalálta egy kincskereső civil és nem a régészek. Mindenki meghalt, aki kapcsolatba került a titkos kinccsel, így ma azt sem tudni pontosan, hogy hol találták, csak hozzávetőlegesen. Dokumentumok sincsenek. Csak sejteni lehet, hogy a brit gyűjtőkhöz került 14 darabon kívül nyilván sokkal több részből állt. Hogy ezek még a föld alatt várják további sorsukat, vagy kutyatálként használják valahol, nem tudni.

Mindenesetre a magyar állam idén 15 millió euróért visszavásárolta egy titokzatos brit testvérpártól a kincseknek most Székesfehérváron látható részét. A kincsek másik fele még Nagy-Britanniában van. A bizonyító eljárások még folynak, többek között föld minták alapján akarják igazolni a magyar régészek, hogy Magyarországról származnak a kincsek. Mint ismeretes, annak idején Horvátország is bejelentkezett értük. De hát miért kell fizetni értük, ha bizonyíthatóan a miénk? Úgy magyarázzák, hogy a kincsek birtoklásáért kellett fizetnünk.

A Seuso-kincseket a parlamenti bemutató után, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt most Székesfehérváron nézhetik meg a látogatók, nem messze attól a helytől, ahol előkerültek.

Kétség kívül fontos lelet, a múltunk egy darabja. Érzelmes utazásra visz a római korba, ha elmerülünk benne. Ha meg nem, akkor néhány tál és kancsó, mint a nézői gyorsasági rekordot döntött nyugdíjas mondta. De ne higgyünk neki, mert ez a névtelen, remek ötvös örökkévalóságot teremtett, ami időtállóbbnak bizonyul a legendáknál is. Különlegesség, titok és élmény. Még ha Róma kétségkívül többre értékelte is a praktikumot, az utakat, vízvezetékeket, fürdőket, kancsókat, tálakat, mint például a piramisokat és a templomokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr406788391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Edit Domján 2014.10.15. 12:09:56

Tetszik az ellentétre épülő gondolatmenet: A kincsek képei halhatatlan derűt árasztanak, a kincsek megtalálóira pedig erőszakos halál leselkedett/leselkedik.