Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Az őszinteség buktatói

2014. december 02. - Bartuc Gabriella

Kétségbeesett nevetéssel zárul Ibsen drámája, A vadkacsa a veszprémi Petőfi Színházban, Guelmino Sándor rendezésében

A sötét igazságnál néha többet ér a hazugság, amely felemel? Avagy legyen igazság, ha belepusztul is a világ? Szabad-e, kell-e igazat mondani? Az álhumanisták örök időkre padlásra száműznék az emberiséget, hogy ott vadkacsára vadásszon. De mit válaszol a kérdésre Guelmino Sándor rendező? Az idealista Gregers, vagy ellentétpárja, a kiábrándult, cinikus Relling mellett foglal-e állást az előadás?

Fotó: http://buff.ly/1tJbZ08

Akárcsak a drámaíró, a rendező is nyitva hagyja a kérdést, nyilván, mert sokkal szövevényesebb a világ annál, minthogy egyszerű válaszokat lehetne adni. Keserű (vagy cinikus? netán kétségbeesett?) nevetéssel zárul az előadás. Gregers az utolsó jelenetben konstatálja, nincs mit tenni, az ő végzete, tizenharmadik lenni az asztalnál. A rendező annyit változtat az eredeti szövegen, hogy Relling nem az „Ó, istenem …” sóhajjal  reagál erre a kijelentésre, hanem nevetni kezd. Ennek a két figurának (Almási Sándor és Tóth Loon) a hátborzongató nevetése egyre csak visszhangzik bennem. Nem hagy békén, ahogy ez a zavarba ejtő, kitűnő előadás sem, amelyben tragédia, szatíra, halálosan komoly komédia keveredik egymással. Henrik Ibsen, a zseniális norvég drámaíró feladja a leckét: valóban ki kell mondani az igazságot akkor is, ha az végzetes következményekkel jár, vagy végighazudható az élet, megengedhetők a kisebb-nagyobb hazugságok, megalkuvások? Nem csak itt, ebben a szituációban, hanem bárhol, bármikor. Az értelmes, lelkiismeretes embernek valóban az a dolga, mint Szóló Tücsöknek a Pinocchió mesében, hogy kritikus szemmel azonosítsa, mi az, ami hellyel-közzel megfelel az igazságról alkotott elképzelésnek és ezt ne hagyja elsikkadni, hanem őszintén mondja ki, reagáljon az eseményekre? Kutassa fel és mutassa meg a kétséget? Vagy hagyja az egészet a fenébe, mint Relling? Mert tudja, hogy a világ így is, úgy is csak rosszabb lesz, minden egyre rosszabb lesz?

Ibsen a modern pszichológia előhírnökeként gondolkodik ebben az 1884-ben írt drámájában, ettől olyan izgalmas a szituáció és ettől olyan valóságosak a szereplői. Hálás feladat mindegyik színésznek. Amikor Eperjes Károly Werle nagykereskedőként megjelenik a színen szikáran, kemény kalapban, frakkban, szigorú tekintettel, szinte érezzük, hogy itt tőle függ minden, belőle árad a hatalom, még a falak, a berendezés zord eleganciája, hűvössége is mintha a személyisége kiterjesztése lenne. A hatalmi ösztön nála olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Az első jelenetek, az estély Werle házában szolgákkal, pincérekkel, talpnyalókkal, szép szeretővel már jelzik az előadás egyik gondolati centrumát: hatalmon lenni annyit jelent, mint élni. A hatalmi ösztönben nyilvánul meg legnyersebben az ember életösztöne. Werlének piszkos múltja van, de a bíróság őt felmentetteszemben üzlettársával, az öreg Ekdallal, akit elítéltek s ezzel tönkre tettek. Werle a feleségével is rosszul bánt, csalta, a halálba üldözte és a fiával sem tud kijönni. Egyedül az életvidám Sörbynével (Csarnóy Zsuzsanna), a legutolsó szeretőjével tűnik korrektnek, akivel házasságkötésre készül és akivel állítólag mindent megvallottak egymásnak a múltjukból, így sebezhetetlenné váltak. Nem sok jelenete van Werlének, de mindvégig ott érezzük tekintetét a történések mögött. Vele szemben az öreg Ekdal (Nyirkó István) született fantaszta, egy lúzer, ahogy a fia, Hjalmar (Haumann Máté) is álmodozó, aki soha semmit nem visz végig. Apa és fia mintha észre sem vennék, hogy nyakig ülnek a tragédiában, ami már rég lezajlott, a sorsuk már régen megpecsételődött, régen elvesztették a méltóságukat, s csak vergődnek tovább. Csak a hülye önámítás tartja bennük a lelket. Nem látnak, de nem is akarnak látni, mert szükségük van a hazugságra ahhoz, hogy életben maradjanak. Haumann Máté szenzációsan játssza Hjalmart, ahogy Kosztolányi nevezi, a „kisstílű pojáca-Hamletet”, arcán a bizonytalan kisfiús mosoly szánandóan leleplező, ő sem veszi komolyan saját magát. Minden mozdulata erről a bizonytalanságról, a szervilitásról árulkodik. Kiváló partnere Gregersként Almási Sándor, aki az igazság megszállottjaként nekimegy a hazugságok falának és betörik a feje. Csupa vibrálás, a jó iránti bizalma megrendítő, ugyanakkor félelmetes is. Mintha más nyelven beszélne, mint a többiek, ahogy Hedvig meg is jegyzi az anyjának: „egész idő alatt az volt az érzésem, hogy másra gondol, mint amit mond”. Ez lehetne akár A vadkacsa mottója is, mert az egész dráma kétértelmű.

Mi lesz a következménye a valóság és a valóságtól elrugaszkodott álmodozás ütköztetésének? Tragédia. Hedvig, Gina és Hjalmar lánya, akiről kiderül, hogy Werle törvénytelen gyermeke, öngyilkos lesz, szíven lövi magát. A többiek pedig ott folytatják, abban az érzelmi sivárságban, ahol korábban abbahagyták. Ahol érvényét veszti a morál. Ahol a lelkiismeret csak fölösleges dolog, amely az ember útjában áll.

Ahol nincs morál, megszűnik a szenvedés is. Kéri Kitty az öreg Werle korábbi szeretője, Hjalmar felesége, Gina szerepében képes ezt a tragédián túli létet érzékeltetni. Ahol már semmi nincs, csak test, csak tárgyak, csak megszokások. Jellegzetes kényszeres mozdulatsora, ahogy ha kell, ha nem, felmossa a padlót. Ezzel a kiszolgáltatott cseléd létére is utal. Külön elemzést érdemelne Bábinszki Ágnes Hedvig alakítása, ahogy repül, szökell, sebesen lebeg a szeretet túlfokozott vágya által űzve. Nem is valóságos lény, mesterséges körülmények között dédelgetett kis madár. Ő maga a vadkacsa.

Legalább ilyen izgalmas Tóth Loon Rellingként. Haja csapzott, az inge kilóg a nadrágjából. Szódásüvegből spricceli magába a vizet, hogy csillapítsa másnaposságát. Vigyorog és cinikusan árad belőle a szó. Humoros logikával érvel a ravasz megoldások mellett, amelyekkel élni segíti pácienseit. Tapasztalt orvosként eleget látott már ahhoz, hogy ismerje az emberi természetet.

Guelmino Sándor értő rendezése a pusztulás logikája mentén utat nyit a tragédiának. Magabiztosan viszi a játékot a véres, a semmit meg nem bocsátó végkifejlet felé. Nem, a világ nem változik meg és véget sem ér. Csak módszeresen, lassan mindenkit elnyel a mocsár, a hazugságok mocsara. És a színpad a néző fejébe költözik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr956952925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Edit Domján 2014.12.03. 16:31:41

Én kicsit máshogy látom Gregers alakját, de nem az előadás, hanem a dráma szövege alapján. (Az előadást nem láttam.) Én Gregerst ugyanolyan hazudozónak látom, mint Hjalmart. Ő sem képes a maga életképtelenségével szembenézni (pl. azzal, hogy gyűlölt apja vállalatánál dolgozik, képtelen önállóvá lenni), s ezért minden felelősséget az apjára hárít, örökösen a szenvedéssel teli gyermek-korára hivatkozik. S hogy ne is kelljen a maga önállótlanságával, sőt személyiségtorzulásával szembe-néznie, ezért mások boldogítására esküszik fel. Boldogságprogramja az ún. igazság feltárása, pontosabban mások szennyesének a kiteregetése. Ezzel persze rengeteg embert tönkre tesz, és tett is már fenn a hegyekben - erre utal is Relling a darabban. Gregers tehát nem az igazság bajnoka, hanem bajkeverő. Nem megérteni akarja az embereket, hanem irányítani. Persze Relling sem jobb, ő is egy hazug szerepet ölt magára. Ő trossz orvos, elitta már az eszét, így azt a gyógymódot eszeli ki, hogy az emberek önáltatását megtámogatja. Legalább olyan kártékony, mint Regers. Nélküle Hjalmar időnként talán megemberelné magát. Abban tehát egyetértünk, hogy se a hazudozás, se az igazságosztás nem megoldás. Marad a megértés. Csak az meg olyan passzív dolog. Sajnos tőlem is idegen, nem csak Ibsen hőseitől.

Bartuc Gabriella 2014.12.03. 21:22:42

Igen, benne van Gregers alakjában mindaz, amit írsz, ettől olyan izgalmas ő is, nem fekete-fehér figura egyáltalán. De a veszprémi előadás, a színész alkata nekem azt az értelmiségit juttatja eszembe, aki végiggondolva a saját és mások helyzetét hirtelen érzelmektől indíttatva reagál az eseményekre, megfújja a harci kürtöt. A legjobb szándék vezérli, mégis tragédiát okoz. Ilyen tragikus kütszókkal van tele az egész történelem, hogy nagy szavakkal dobálózzak.

Edit Domján 2014.12.10. 15:12:40

Igen. Ez a Gregers is ismerős.