Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Az élet felnagyított képe avagy a dolgok lírai magánya - Rembrandt és Vermeer Budapesten

2014. december 20. - Bartuc Gabriella

Az élet felnagyított képe avagy a dolgok lírai magánya

Rembrandt és Vermeer Budapesten

Elszántan vallatom Rembrandt utolsó önarcképét, amelyet halála évében, 1669-ben festhetett, s amit a firenzei Uffiziből kölcsönzött a Szépművészeti Múzeum nagyszabású tárlatára, a holland „arany évszázad” címűre. Őszinte, de azért nem kegyetlen önmagával szemben a németalföldi festészet „mindenét elpocsékolt, de éppen ezért a leggazdagabb” művésze. Inkább melankolikus, megtört és elfogadó, ugyanakkor ravaszkás, némi zavarodottság is van a tekintetében, mintha nem egészen ismerne önmagára, amikor belenéz a tükörbe ő, aki folyamatosan figyelte és festette önmagát, csaknem száz önarcképe maradt fenn. Olcsó fogással, azt is mondhatnám, ő volt az első „szelfis”. Persze a kettőt nem is lehet egy napon említeni az istenadta tehetséget és a gombnyomást a mobiltelefonon, csak a gesztus miatt asszociáltam. Rembrandtot a saját énje izgatta a legjobban, opusának kiváló ismerője, Bródy Sándor szerint, aki kis könyvet is írt róla. Ilyen tekintetben, mármint az individuum hangsúlyozott szerepe miatt a modernek őse lehet.

 A festő önarcképe 34 éves korában. Kutató tekintet



Rembrandt időskori önarcképe. Ez lennék én?

Ez lennék én? – kérdezi az idős Rembrandt tekintete. A tárlatlátogató diákok nyersen fogalmaznak: „alkesz” – mondják rá a festmény előtt megállva és vihognak hozzá egy kicsit. Igen, reagál a hétpróbás tárlatvezető kisasszony. A zseniális festő csődbe ment, mindenét ellicitálták, mindenki elhagyta, mindent, ami rossz, megkóstolt és fenékig ki is ivott – magyarázza. Az anekdota szerint végül már saját holttestét adta el, de a sors iróniája, hogy a temetkezési vállalkozó, aki megvette kórboncnok fiának, hamarabb meghalt nála.

Micsoda vakság, hogy nem tőle, a zsenitől rendeltek festményt a korabeli jómódúak, hanem fiatalabb, újabb, olcsóbb piktoroktól, akik divatosabban öltözködtek és illatosak voltak, nem durva mesteremberek, hanem inkább olyanok, mint a patikusfiúk. Rembrandtot talán azért nem szerették, mert makacs volt, nem volt hajlandó kisimítani a ráncokat, kifehéríteni a borvirágos arcot a portrékon. A művészettörténetből tudjuk, hogy a 17. századi Nyugat-Európában, különösen Flandriában és a Németalföldön már élénk műkereskedelem folyt. Nem csak a jómód jele volt festményt vásárolni, hanem kiváló befektetési formának is bizonyult. Még a konyhák falán is festmények lógtak. A puritán, dísztelen protestáns templomok helyett a magánházakban, a köztereken találta magát a művészet, ennek folytán megváltoztak a témák, az egyszerű emberek kerültek középpontba, a hétköznapi örömök, a rusztikus vagy nemesibb-polgári életképek, a köznapi szellemi élet, zenélés, szépen terített asztal, csendélet, gazdag szobabelsők stb. Hirdetve, hogy az élet a legszebb a világon a maga ellentmondásaival és bonyolultságával együtt. A korábbi századok hagyományát, az olasz és a spanyol festők tudományát a stílusban, illetve a jobb alkotásokat átlengő spiritualitásban mentették át. Szépen nyomon követhető ez a csaknem száz festő több mint 170 alkotását magában foglaló, február közepéig látható budapesti kiállításon. Rembrandt és a holland „arany évszázad” festészete. Sok kiváló mester, Rembrandthoz és Vermeerhez képest nekem mégis üresnek tűnnek. Türelmetlenül menekülök előlük. Túl sok technika, a többség csak kiglancolt tárgyilagosság, anatómia, báj és festőiség – de bezzeg az említett két zseni más. Megállítják a nézelődőt, mintegy beemelik a saját világukba. Engem Rembrandtnál a tekintet, a lélek alkímiája, Vermeernél a sejtelmes kék, a fények és az örökkévalóságba belefeledkezett mozdulat, a „megállt idő” varázsa vonz.

Most amikor jó kvalitású képek tömegén kell átvergődnie magát a nézőnek, hogy eljusson az igazgyöngyig, most tényleg adódik a kérdés, akár önmagunk szórakoztatására is, hogy miről ismerni meg a nagy művészt? A nagy kultúra pantheonjába tartozó rendkívüli alkotást? Például a személyiség átütő erejéről. A bátorságáról. Arról, hogy valami új igazságot tár föl az ember helyzetéről. Semmiről sem olyan nehéz beszélni, mint éppen erről, hosszan tartana fölvázolni a feltételeket és elemezni, ugyanakkor ösztönösen is működik a dolog. Mivel csak egy délelőttöm volt a Szépművészeti terjedelmes kiállítására, az ízlésemre bíztam magam. Átfutottam Greberen, Jardinon, Willem Heddán, Pieter Claesen, Villem van de Velden, Brugghenen, Dick Halson és a többieken. Ám Rembrandt és Vermeer megállított, legyen akármilyen miniatűr is az előbbi némelyik munkája, mégis maga a meglepetés és a tökély. Magukra vonják a figyelmet a tömegből, a többiek egyszerűen üresek hozzájuk képest. Élete alkonyán a nagybeteg Bródy Sándor mintegy önvizsgálatként faggatta Rembrandt lelkét: „ … az élő emberfejet nézni, majd lapos rongyon visszaadni, olyan gyönyörűséget okozott neki, hogy az már szinte kéj volt. Milyen furcsa emberfejek is vannak? Némelyiknek olyan a feje, mint a tapíré, tapír egészen. És vannak valóságos angyalok, ezeket egyenesen a mennyország nyitott kapuján dobták le ide. Kiestek vigyázatlanul, csuda, hogy meg nem haltak itt. Rossz végük lesz ugyanis. Rembrandt tudta ezt, és azt is, hogy inkább az iromba, valami csúf állatra ütő földi fejnek van jósora végig. Csaknem végig, mikor utolsót ránganak, ők is megszépülnek egy kicsinyt… a dög is olyan szép, mert szomorú….”  Sajátságos vallomás ez az először 1922-ben megjelent könyv, amit érdemes a kiállítás előtt vagy után elolvasni. Benne (a Rembrandt stúdiumban) megszerettem az élet felnagyított képét és nagyszerű extraktumát – fogalmaz Bródy. Ezt ma se lehetne jobban elmondani.

Még egy könyv kísért ezen a tárlaton, Fogarassy Miklós: Vermeer: A festőművészet című okos, érzékeny munkája 1987-ből, amit a bejegyzés szerint 1992. november 16-án dedikált nekünk Miklós Veszprémben és most olvastam el alaposan. Mindenkinek ajánlom. Egy szellemi törekvésnek, a műalkotás megértésének a története. Vermeer három jelentős festményét hozták el Budapestre, A geográfust (1669), A katolikus hit allegóriáját (1670 körül) és az Asztronómust (1668). Ezekre is igaz, amit a Festő a műteremben című olajkép kapcsán írt a fényről Fogarassy. „A kép legfontosabb, legrejtelmesebb aktora mégiscsak maga a fény, melynek világító, színeket, tárgyakat felébresztő hatása a festmény minden négyzetcentiméterén jelen van. Lehetne persze ezt az időtlen fényt egyfajta misztikus ragyogásként is értelmezni, lehetne a Mária-képek transzcendens fényét látni benne, (…) a beszűrődő napsütés gyengéd és nagyszerűségre ragadó áhítata van itt jelen. És csend van, nagy-nagy csendesség, a munka, a figyelem, a koncentrálás néma szellemtartományát látjuk itt.”  Ebben a kora tavaszi napfényben látszik legszebben a dolgok lírai magánya. Jut eszembe: „fénybe állítani, annyi, mint elrejteni” – mondta volt Heidegger.

Minden új nemzedék a maga módján, más szemszögből nézve éli meg a művészetet. A modern ember felfogásában a teremtés és a rombolás szövevényes, átláthatatlanná vált kapcsolata már csak együtt taglalható. Erről azonban már a legjobb nématalföldiek is tudtak valamit. A szellemi és optikai perspektívákat ezért legjobb elvonatkoztatni az esztétikai iskolák hagyományától, az elavult világrendektől és hagyni őket, hadd szárnyaljanak szabadon, korokon és évszázadokon keresztül – a fénnyel.

 

 

 

Vermeer: A geográfus. A kép legrejtelmesebb összetevője a fény

 

Vermeer: Az asztronómus. Égi nyugalom

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr267000039

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.