Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Mennyből az angyal, avagy Noémik a Budakeszi buszon

2014. december 24. - Bartuc Gabriella

Karácsony előtti utolsó tülekedés a mit tudom én melyik bevásárló központban Budán, iszonyatos embertömeg. Délután fél négy. Indulni kellene haza Veszprémbe, de én még rábeszélem Noémit, nézzük meg Zsigmondot, olyan szépen növöget, napról-napra okosodik, látni kell, no, még ha túl sok csomagunk is van a buszozáshoz. Elindulunk a 22A- járattal a Moszkva térről. valahol a Labanc úti megállónál egyszer csak felszáll Zsigmonddal a karján Zita, pont a mi buszunkra. Van nagy örömködés, Zsigmond megismer, fülig ér a szája, mondogatom neki, nézd, elhoztam hozzád Noémit is! Ennek a mondatnak, illetve névnek, majd később lesz jelentősége.

Zita leroskad a gyerekkel egy üres székre. Nehéz már nagyon, másfél éves, de különösen így téli göncökben hatalmas. Tütyivel a lábán. Így nevezi a cipőt. Azon nyomban ott terem egy ellenőr, Zitánál kezdi a munkát, kéri a jegyeket. Mondja a menyem, bocsánat, még nem volt ideje érvényesíteni a jegyét, most találkoztak a nagymamával, egy pillanatra megfeledkezett a lyukasztásról, de most mindjárt pótolja.

Nem lehet már, nem tudja elfogadni – így az ellenőr. Nyolcezer forint, ha helyben kifizeti stb. - mondja a magáét, miközben én is próbálok érvelni az igazunk mellett, a helyzetre való tekintettel. - Ezt mindenki mondhatja – vágja vissza elutasítóan. És akkor megszólal a hátunk mögött egy fiatal nő, határozott hangon elmondja, mintegy tanúskodva mellettünk, hogy mi történt. No jó, mondja végül az ellenőr, de csak a gyerekre való tekintettel.

Épp csak annyi időnk van, hogy megköszönjük a megmentőnknek a támogatást és le kell szállni a Vízművek megállónál. Még magunkhoz se térünk a nagy riadalomból, amikor Zita a folyosón észreveszi, hogy fent felejtette a buszon a bevásárló szatyrát a lakáskulccsal, pénztárcával, igazolvánnyal,a kisboltban vásároltakkal együtt. A telefonos tudakozó hangja alig hallatszik, nem érteni a számot, amit mond, a BKV-nál kér valami s.o.s. lehetőséget Zita, karján a gyerekkel. Kint állunk a hideg utcán a hömpölygő autóáradat mellett, esik az eső. A BKV száma kicseng, nem veszi fel senki a kagylót, pedig ha odaszólnának a sofőrnek, az még segíthetne. Közben próbáljuk megállítani a következő buszt, hogy a táska nyomába eredjünk, kapálózunk kézzel lábbal, de a sofőr nem áll meg. Noémi rohan a megállóba, hogy akkor majd ő elindul a legközelebbivel, hátha ott éri még a végállomáson a táskát.

És akkor, ebben a nagy kavarodásban, mint egy angyal, megjelenik a már ismert fiatal nő a túloldalon Zita táskájával a kezében, kedvesen integet. Én sírva fakadok. Az emberi jóságtól mindig elerednek a könnyeim. A mi kétszeres mentőangyalunk elmeséli, hogy lefékezett a busz és előrebukott Zita táskája, akkor látta meg, hogy fent felejtettük. Különben észre sem veszi. És azért figyelt fel ránk, mert azt mondtam Zsigmondnak:- Nézd, Noémi is itt van. És ő is Noémi és pont ott ült az én lányom előtti széken.

Két Noémi a Budakeszi buszon. Ez már önmagában csodálatos.

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr207007051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.