Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Az álláskeresés iskolája

2015. május 05. - Bartuc Gabriella

Régen nem írtam, mert minden erőmmel munkát kerestem hónapokig. Kemény iskola volt szembenézni az előítélettel, hogy aki 59 évesen erre kényszerül, annál valami nem stimmel. Az többnyire eszébe sem jut a döntéshozóknak, a pályázatkiíróknak, hogy esetleg ott a baj, ahonnan elküldték az embert nyugdíj előtt három évvel... Merthogy nekem speciel három évem hiányzik a negyven ledolgozott munkaévből, amivel a nők most nyugdíjba mehetnek, ha el nem törlik ezt a lehetőséget is, mint ahogyan szépen csendben törölték a Munka Törvénykönyvéből a nyugdíj előtti védettséget.

Szóval, mindössze három évet kellene összegüriznem és akkor jöhetne a jól megérdemelt diplomás minimálbér körüli összeg után járó horribilis nyugdíj. Én különben azt hittem, hogy a sírig dolgozni fogok, hogy éhen ne haljak. De mint kiderült, ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem tartanak igényt a tudásomra. Nem csak az enyémre. Az a helyzet, hogy az ötven fölötti álláskeresőket leírták. Elméletben létezik ugyan a 40+ programba bekerülők támogatása, de a munkaügyi központban azt az információt kaptam tavaly év végén, hogy kimerült az alap, nincs benne pénz, hogy idén mi lesz, azt pedig nem tudni. Tanfolyam, átképzés, továbbképzés nincs. Úgy gondolják, kár lenne pénzt ránk pazarolni? Az elmúlt kilenc hónap tapasztalatait mérlegelve azt kell, hogy mondjam, tényleg erőszakos nemzedékcsere folyik. Lapátra teszik az ötveneseket.

Éppen ezért meg kellene szervezni az ötven év feletti álláskeresők érdekvédelmét. Bennünket nem véd senki, erős előítéletekkel kell megküzdenünk a munkabírásunkat illetően, miközben a nyugdíjkorhatárt egyre magasabbra emelik. Dolgoznunk kellene, de nem kapunk munkát. Kilátástalan helyzet. Miközben írtam a pályázatokat és jártam a cégeket, pontosan láttam, mennyi mindenben a hasznukra lehetnék (pl. tudnék szerbül beszélni a menekültekkel a Bevándorlási Hivatalban, blogolhattam volna a Nemzeti Parkról, amellett, hogy szívesen raktároztam is volna náluk, hiszen Hamvas Béla is raktáros volt és hol vagyok én a nagy filozófushoz képest?). Vagy akár örömmel merültem volna el a Nemzeti Művelődési Intézet bokros teendőiben, úgyis nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mit csinálhatnak – hogy csak néhányat említsek a meghirdetett közmunkák közül, ahol nagy kosarat kaptam). De jelentkeztem fordítónak, szóvivőnek, PR-osnak, HR-esnek, újságírónak, szerkesztőnek. Érzésem szerint a Napló online-hoz is beadtam véletlenül a pályázatomat, mert úgy hirdettek, hogy homályban maradt, pontosan ki van mögötte. A legtöbb helyről válaszra sem méltattak vagy udvariasan elutasítottak. Így aztán magamban füstölöghetek, amiért senkit nem érdekel, hogy én már igazán csak a munkára koncentrálhatnék (nem mintha eddig nem így lett volna, nekem mindig a munka volt az első sajnos). Nem kell már gyereket nevelnem, túl vagyok az élet nagy viharain (remélem) stb., stb.

Végül kéthete felvettek szezonmunkára a múzeumba, amiért nagyon hálás vagyok. De őszre újra aktuális lesz a kérdés. Újra találkozunk a sorstársakkal, mert sok ötven fölötti álláskeresővel összeismerkedtem interjúkra várva, előszobázva, rengeteg élettörténetet hallottam. Én még hálás lehetek a sorsnak, hogy nem pályám kezdetén, hanem a végén ért ez a balszerencse „jóakaróim” révén, akik azóta sem nyugszanak, hogy kirúgtak. Néha az az érzésem, hogy utánam nyúlnak, de remélem, ez csak félelem. Az viszont igaz, hogy hazugságokat terjesztenek rólam. Kettőt ezek közül fontosnak tartok cáfolni. Az egyik, hogy felkínálták, továbbra is írjak a Naplónak. Ez nem igaz. Amikor szeptember 4-én egyik percről a másikra a lapkiadó ügyvédje közölte velünk, hogy ki vagyunk rúgva, én azt kérdeztem, hogy miért. Illetve hangosan gondolkodva azt mondtam az új főszerkesztő asszonynak, hogy azt sejtettem, hogy nem maradok felelősszerkesztői pozícióban, mert szemmel láthatóan nem vont be a terveibe, de hogy húsz év után még írni sem hagynak, azt nem gondoltam volna. Erre visszanézett és gúnyos arckifejezéssel annyit kérdezett: „Miért, írnál?” Na, ezt én nem tartom állásajánlatnak. Egyébként, őszintén, látva a lap mélyrepülését, most már örülök is annak, hogy ebben nem kell részt vennem.

A másik hazugság, amit visszahallok, hogy kommunista vagyok. Ezt megbélyegzésként mondják, ezzel akarnak szalonképtelenné tenni. Ám nem tudom, mire alapozzák? Arra, hogy szolidáris vagyok, hogy szegénypárti vagyok és azt vallom, hogy mindig segíteni kell a gyengébben? Ettől még nem gyűlölöm a gazdagokat és eszem ágában sincs proletár diktatúrában látni a megoldást. Az égbekiáltó igazságtalanságok tényleg idegesítenek, az igazságtalan elosztás, hogy az egyiknek annyi sem jut, hogy tisztességesen megéljen és eltartsa a családját, miközben rendesen dolgozik napi nyolc órát, a másik pedig azt se tudja már mit csináljon a pénzével. Tudom én persze, hogy ez örök probléma, mióta világ a világ, a gazdagok még gazdagabbak akarnak lenni és eszük ágában sincs a szegényekkel osztozni (tisztelet a kivételnek). Márai is megírta, a gazdag ember elsőrendű ismertetőjele, a csillapíthatatlan szerzői ösztön. „Rendes gazdag addig szerez, amíg él.” Ha mást nem, akkor potyajegyet a koncertre. De hagyjuk is ezt a témát a filozófusokra.

Még csak annyit üzennék a „jóakaróimnak”, tudom, hogy nincs értelme egyenlőségre törekedni a világban, de emberségre annál inkább. Sok ember azért szegény, mert embertelenül kihasználják. Ezt ellenzem, mármint a másik ember kihasználását. De nem azért, mert kommunista vagyok, mint a „jóakaróim” terjesztik rólam, hanem lehet, éppen keresztény neveltetésemnél fogva. Szigorú keresztény családban nőttem fel. A kereszttestvérem, gyerekkori játszópajtásom katolikus pap lett, Magyarkanizsa plébánosa. Csakhogy, mivel engem valóban vallásosan neveltek, én soha nem használtam a hitem pozíciószerzésre, vagy pozícióim megerősítésére. Soha nem kérkedtem vele, nem tettem a kirakatba, mert a vallás magánügy. Isten mentsen meg tőle, hogy szerepzavarba kerüljek, mint egyes látszat keresztények, akik úgy képzelik, hogy ők az igazság egyetlen letéteményesei és ők döntik el, ki üdvözül és ki kárhozik el ebben a városban. Összetévesztik pozíciójukat az érsekével. Hogy ne mondjam, pápábbak a pápánál. Ideje a szemükbe nevetni és azt mondani: nagy tévedésben vagytok, ideje kijózanodni!

A bejegyzés trackback címe:

https://bartucgabi.blog.hu/api/trackback/id/tr277433132

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bmimi 2015.05.06. 21:54:57

Nem szoktam kommentelgetni. De ezt helyettem írtad. Köszönöm.