Piros tetejű tanyákat látok messze, körben, a balácapusztai római kori villagazdaságtól tisztes távolságra. A látogatókra várva, a távoli parkolót lesve mindig egy tanyán állapodik meg a tekintetem. Szép. Így messziről legalábbis. Azt hiszem, tudnék ott élni, kint a természetben. Nem lenne az menekülés az emberi világtól, inkább engedelmeskedés valamiféle ősi ösztönnek. Persze fogalmam sincs, hogy lenne-e erőm művelni a földet, állatokat tartani, de egyre inkább vonz a gondolat.
Már több mint egy hónapja kint dolgozom múzeumőrként Balácapusztán. Első pillanattól kezdve lelkesít a pusztaság látványa, érzése, jólesik nézni a fákat, a fűtengert, a felhőket. Eszembe jut régen halott apám, aki mindig tanyára vágyott, hogy aztán ott beteljesüljön a sorsa, a teljes csőd. Mindenhez érteni kellene annak, aki kint a természetben, teljesen magára hagyatva próbál élni. Vagy éppen semmihez? Ez utóbbi nyilván kész tönkremenés, aminek persze lehet valamiféle felszabadító ereje. Megszabadulás minden kötelességtől, ami életünk során gúzsba köt. Beolvadás a természet rendjébe, a nagy egészbe. Na tessék, megtaláltam a menekülési útirányt magamnak. :) Az ösztöneim, az öröklött hajlamaim erre visznek? Hogy a végzetről már említést se tegyek. :)
Hamvast olvasok napok óta, amióta esik az eső. Tudtam, hogy nála megtalálom a magyarázatot erre a különös, ösztönös vágyódásra, amit a természet, a természetes életmód iránt érez az ember. A legtöbbünkben van valamiféle természetrajongás. Elég volt kijönni ide tíz kilométerre a várostól, hogy feléledjen bennem is az érzés. Wordsworth avagy a zöld filozófiája című esszéjében Hamvas azt írja: „A természet felé senkinek sem az emberi, hanem az emberinél sokkal mélyebb és ősibb énje fordul. (…) Van lélek, amely mélyebb, mint a szellem, mélyebb, mint az élet, mélyebb mint a föld. A többihez viszonyítva ez az első lélek. Ez semmit sem ismer abból, ami később keletkezett: a formákat, a mozgást, az életet, az embereket. Számára még az ásványi lét is túl bonyolult, nehéz és túl elvonatkoztatott: túl magas. (…) A köveknél is mélyebben van.” Ismerkedem tehát az első lelkemmel. Magamban a legegyszerűbbel. Az ős lénnyel. Ami „határtalanul mély, végtelenül egyszerű, néma, sötét, háborítatlanul nyugodt és feloldhatatlanul magányos”. Innen egyszerre megérti az ember, „hogy gondterhelt éveink csak pillanatok az örökkévaló csendben”. A gond ebben a végtelen csöndben, ebben a mélységben, ebben az ősi kezdetben eloszlik.
A magányt nem kell szó szerint érteni, mert azért van itt jövés-menés. A látogatókon kívül egy őz is benézett hozzánk valamelyik reggel. Amikor meglátott bennünket közeledni, nem ijedt meg, elfutott, átszökdécselt a réten, de megállt a földút közepén és sokáig nézett vissza ránk. Ott tűnt el a bokrok között, ahol a róka is szokott, csak előtte hosszasan szaglászta a terepet. A nemesvámosi gólya is végigsétált már nálunk a mezőn, ő is egy reggel járt itt. Méltóságteljesen lépegetett a faházaknál a magas fűben, nyugodtan fotózhattam a telefonommal, nem zavartatta magát. Az őz látványa annyira lenyűgözött, hogy még a fényképezőgépem is elfelejtettem elővenni.
Van egy múzeumi nyestünk is a kőtárban, évek óta nem lehet elijeszteni, úgy látszik ragaszkodik a római kori szarkofág és egyéb kőmaradványokhoz, annak ellenére, hogy nem tesznek jót az egészségének. Napokig tüdőbajosan köhögött, most csendben van. Lehet, hogy meggyógyult? El nem pusztult, mert takarítás közben rendszeresen látjuk a poros lábnyomát például a makettek faburkolatán.
