Kifejező szimbólumokból komponálja látomásait Horváth Lajos (1941) pápai születésű, Veszprémben élő autodidakta festőművész. Tragikus víziókat fest bibliai témákról, görög és római mitológiai alakokról. Titokzatos nők népesítik be legjobb vásznait, a jelképerdőket, a hallucináció univerzumait: Veronika, Atalanta, Vénusz. Félig élő, félig márvány szobor erősíti a szürreális hangulatot és a metafizikusok kedvenc tárgyai: tojás, holló, aranyalma. Mindez színpadias környezetben: nagy víz, felhők, vihar előtti fenyegető csend.

Horváth Lajos a modern ember, korunk emberének nyugtalanságát alkímiai allegóriák és középkori misztikumok díszletei közé helyezi akadémiai precízséggel, élethűen megrajzolt részletekkel. A mesterség, a rajz, a megörökítés ősi tudásának a megszállottja. De nem ettől más, mint a többiek, nem ettől lép ki a kórusból, hanem szerintem a munkái különös hangulata miatt. Melankólia, álomittasság – kozmikus áramszünet? – árad a képeiből. Valahol messze-messze ott van Isten, s az ő elérhetetlen teljességében kavarognak a dolgok, az eszmék, a világegyetem – de mintha kikapcsolták volna az áramot. S mintha éppen most, a szemünk láttára kezdenének szétszóródni a kultúra darabjai: a művészet, filozófia, tudomány. Holott összetartoznak, és később olykor-olykor egyesülnek is újra, gondoljunk csak Einstein térelméletének és a kubizmusnak, a pszichoanalízisnek és a szürrealizmusnak, a nukleáris pusztításnak és a kortárs festészetnek az összefüggéseire.

De hagyjuk a filozófiát, nézzük inkább a konkrétumot, a veszprémi kiállítás meglepetését, a melankolikus tónusok között felbukkanó brutálisan rózsaszín disznó – dísznő? – képét. A kurátor jó érzékkel éppen ezt az állatot emelte ki a plakátra. Annyira más, mint az opus többi festménye, akár egy új sorozat kezdetét is jelentheti. Benne a sok rózsaszín robbanásra készen, az alkotó iróniája belülről mozgatja az anyagot, növeszti és megnyilvánulásra készteti. Egy letisztult jel. Kit, mit ábrázol ez az ironikus festmény? A művész szerint József Attila verssoraiban keresendő az ihlet forrása:

 „Láttam a boldogságot én, lágy

 volt, szőke és másfél mázsa”. Nekem viszont, ahányszor csak ránézek, inkább

 Ady Harc a Nagyúrral című verse jut eszembe:

 „Megöl a disznófejű Nagyúr,

 Éreztem, megöl, ha hagyom,

 Vigyorgott rám és ült meredten:

 Az aranyon ült, az aranyon,

 Éreztem, megöl, ha hagyom.”

Mindenesetre a festő átkelt a Rubiconon. Alea iacta est. Ami megtörtént, azt többé nem lehet visszacsinálni. Szép nagy portrén megörökíttetett korunk hőse, ikonikus alakja a disznó. Mondhatom, nagy hatással volt rám. Mindjárt beleképzeltem alakokat, akik etikájuk, esztétikájuk, konvenciórendszerük alapján pont ilyen disznószerűek és azon vannak, hogy a maguk képére formálják át az egész világot, hiszen számukra az emberi értékrendszer alkalmazása fárasztó és felfoghatatlan, fölösleges macera. Amennyiben bántja őket ez a mondat, cáfoljanak meg. Értem én, hogy a disznóknak sem könnyű. Számtalan előítélettel kell megküzdeniük, kénytelenek bebizonyítani, hogy nem véletlenül nevezik őket disznónak. Például a Jelképtár szócikke szerint a disznó „kövérsége miatt keleten a bőség szimbólumaként is ismert, de általánosan a tudatlanság, érzékiség, sötét indulatok, a falánkság és a testiség megjelenítője. Mindez az állat sötétség lényegével, alvilági erejével kapcsolatos. (...) Tibetben a disznó az Öt Erős Méreg legsúlyosabbikának, a balgaságnak aszimbóluma.( ...) Jézus a megszállottakból egy sertéskondába űzi a gonoszt. A példabeszédbeli tékozló fiú által őrzött sertések pedig egyenesen a világ bűneit szimbolizálják. Ezért látni több ábrázoláson a megszemélyesített bűnöket, amint disznóháton lovagolnak.

Mindig az első a legnehezebb. De az első portré már elkészült. Horváth Lajos festészetében, melyben szerencsésen ötvöződnek Csontváry és Csernus, illetve Dali nevével fémjelzett hagyományok, egy új, nagy ciklust képzelünk el, korunk tipikus figurájáról, a disznóról. Meg kell festeni sok alakban, hiszen kínálja magát, elszabadult, gátlástalan röfögése az egekig hallatszik. Az ember zavartan nevetne rajta, de ez a nevetés egyre kétségbeesettebb.