Megint borongós reggelre ébredek. Félhomályban botorkálok ki a konyhába kávét keverni, takarékoskodni kell a villannyal. A langyosan pattogó radiátorok eszembe juttatják az első fűtés melegét. Régen, gyerekkoromban mindenszentekkor gyújtottunk be először a kandallóba, ma is érzem a füsttel keveredő olvadt agyagszagot. Édeskés téli szag, ami számomra a gyerekkort, komolyabb újságíró számára lehet, hogy inkább a gáztározók feltöltöttségi fokát idézi fel, hogy lesz-e elegendő gáz az orosz-ukrán konfliktus miatt. Katasztrofálisan sivár az újság, szegény ünnepi szónok a címlapon úgy néz ki, mint egy háromnapos vízi hulla, a belső oldalakon összementek a képek, sehol egy értelmes cikk, vagy mondat, amit érdemes lenne elolvasni. Üresség, lelki sivárság. Valamikor Cagi mesterék úgy tanították, minden újságoldalon legyen legalább egy kishír, amit el lehet olvasni. Itt csak egymás mellé rakott betűk, kitöltik a helyet. Elkeserítő. A szín kopár, alkalmas, hogy elgondolkodjam az élet értelmén, a sorsunkon és annak összetevőin. „És a gyereknek kél káromkodni kedve.”

Nagy a csend. Ülök és várok vacogó fogakkal valamire. Hajótörött az ősz partján. Evezz, evezz az élet tengerén – írta valaki anyám emlékkönyvében, amit olyan sokszor megnézegettem valamikor réges régen az idők legelején. Nem is tudom, a giccs melege vagy a némelykor igazán ügyes rajzok miatt. Az én emlékkönyvem már korántsem volt olyan míves és magvas. Disney-figurákra emlékszem belőle, meg viccekre. Azóta valahol messze, a világban szétszórva az osztálytársak. Facebookon látom némelyiküket, lájkoljuk egymás fotóit. Az emlékkönyvem elhagytam valahol a hurcolkodások során. Lehet, Ágiék feltüzelték, mint a szépen átírt füzeteimet, legalább adtak egy kis meleget nekik. Szerettem letisztázni, hibátlanra újraírni a dolgokat. A füzetet legalább lehetett, az életet lehetetlen. Érdekes, amikor mutatták, hogy gyújtósnak használják, a nagymamáék padlásáról hozták le, semmi szomorúságot nem éreztem, nem bántam a sok elpocsékolt időt. Azóta sokkal többet is elpocsékoltam már, például az újságra, húsz évet.

Nagy a csend. Még a levelet sem söprik az utcákon, az ősz színpadias szemetét. Idén a sok eső miatt később kezd hullani a falevél. Sok helyen még mindig zöld lomb. Azért kimegyek, lesöpröm a hídról azt a néhány lehullott levelet és sarat, ami újratermelődik és azonnal nőni kezd benne a gyom. Fogom a söprűt, lapátot, vödröt. Kinyitom a komposztáló fedelét. Reménytelen stréber, akinek muszáj valamit dolgozni, hogy ne őrüljön meg. Holott, nyilván sokkal jobban tenném, ha élvezném a késő őszi délelőtt ritka pillanatát, amikor végre nem kell se írni, se szerkeszteni. Fogni kellene egy jó könyvet, visszafeküdni az ágyba és összekacsintani az élettel, amelynek a jelek szerint nincsen semmi célja. Semmi kétség, jön a tél.