Radnóti elutasítja az áldozat szerepét, állhatatosan elnyomja magában a tragédia előérzetét. Hetek óta olvasom a naplóját. Felkavaró, ahogy elhessegeti a baljós jeleket, 1939-ben még hazajön Párizsból. Bár a szomszéd rádiójából Hitler hangja harsog, ő továbbra is a versekbe mélyed, Apollinaire-t fordít, stílusproblémákkal, szójátékokkal időzik, antológiákat tervez, házi hangversenyekre jár, ahelyett hogy az életét mentené. Patológiává oldja a politikát, a társadalmat szellemi tevékenységként kezeli, amelyet meg kell fejteni és sokáig hisz az őrülettel szembeni civilizált érvelés lehetőségében.
Éppen Lafontaine-t fordít, amikor másodszor is behívják munkaszolgálatra 1942. július 1-jén. Abból is látszik, mennyire megveti a panaszkodást, hogy csupán annyit jegyez meg: ”a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem. A hazának nincs szüksége rá …”
Mint valami hipnózisban engedelmeskedik, sárga karszalagot kap, lapátolja a szenet, söpri a laktanyát, bevagonírozások, gyalogmenet, megaláztatások, a szellemi munkához szokott fizikuma nem bírja a brutális körülményeket, súlyos oszlopokat cipeltetnek velük fel a hegyre. „Csak csont és bőr és fájdalom.”
Nyilván belátta, olyasmi szabadult el, amin nem képes változtatni. Legfeljebb jól behúzhatott volna egy-két nagypofájú poltronnak. A „mi a magyar” vitában mondja: „Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. megtudjátok. és írjatok magyarul, becsületesen., azok magyar művek lesznek. De, –teszem hozzá dühösen, – aki túl sokat beszél arról, hogy mi a magyar, ahelyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga.”
A zsidóságát is nyugodtan és rendületlenül magyarázza Komlós Aladárhoz írt levelében. Ezt a passzust kedvem lenne teljes egészében idemásolni, de akit érdekel, megtalálja az Osiris Kiadó gondozásában 2003-ban megjelent kötet 189-192. oldalán. Kifejti, hogy a szobája falán három „családi kép” van, kettő Aranyról és egy Kazinczyról. A szellemi ősei ők, akárcsak a „hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán. (…) Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat neked, azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a belső valóságon nem változtathatnak törvények.
Zsidóságom soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem, a lelkiségem, a költőségem meghatározójának.” Micsoda őrület, hogy így kell magyarázkodnia neki és az összes üldözöttnek, ahelyett hogy méltányolnák a műveit.
Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-i öngyilkosságától kezdődően érzem a naplóján, hogy kezd elhatalmasodni a költőn a pánik. Jaj Magyarhon – írja. „Maugham, Huxley, Auden Amerikában vannak. Ők, ők túlélik hát!” – jegyzi fel a naplójában. Világosan látja a jövőt: „Jönnek a behívók. Zuhanunk a szörnyűség felé.” A gonosz immár megállíthatatlan.
A tragikus végkifejlet ismeretében is azon kapom magam, hogy számtalan korabeli irodalmi csemegét is találok az 1943. március 14-én megszakadt feljegyzések között. Például bemásolja Nyírő Józsefnek abból az alkalomból elhangzott nyilatkozatát, hogy 1941-ben az erdélyi író képviselte Magyarországot a weimari költőnapon. „Nyírő az UFA (Universum Film AG) számára többek között a következőket mondotta: Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehetek. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja egész Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak. teljes szívvel, teljes lélekkel akarjuk ezt a munkaközösséget vállalni. Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország! Éljen a német írótársadalom!” Eddig a korabeli idézet. Brrr. Hányinger. Radnóti csak ennyit fűz hozzá: „ Most, hogy másolom az újsághírt (hétfő reggel, november 3.) már csak tűnődöm… Véletlen-é, hogy egyetlen sora sincs a polcomon? Még antológiában sem. Gatyába kötve sem…”
További megszívlelendő gondolat a naplóból: „Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é.” Zaklatás, tiltólista, hazafiatlanság bélyege.
És még egy nagy igazság, áttételesen Máraitól idézve: „A valóság arra tanít: élni, tehát győzni – a kettő egy és ugyanaz, – csak akkor lehet, ha minden pillanatban elég bátrak vagyunk szembenézni a káros szenvedélyeknél is károsabb, minden tragédia alján szunnyadó nyavalyával, amelynek köznapi neve a fásult beletörődés, bibliai neve a jóra való restség.” Hát igen, az elmúlt hetven év csak alátámasztja észrevételét.
