Ottó József Attila-díjat kapott kiemelkedő irodalmi, költői tevékenysége elismeréseként. „Hallottam sírni a vasat”. Üzenet az űrbe, ezúttal József Attilának, Sziverit parafrazálva: Remember Attila, remember! Péntek, 13. Ünnepség a pazarul felújított Pesti Vigadóban. Príma szervezőnők ügyködnek az öltönyös öreg hippik körül. (Bocsánat fiúk!) Sok művészeti díjat osztanak ki a nemzeti ünnep alkalmából színészeknek, zenészeknek, táncosoknak, képzőművészeknek és az elején meg a végén néhány írónak, költőnek is. Akik megmaradtak az emlékezetemben: Zalán Tibor (Babérkoszorú), Dunai Tamás, Tordai Teri, Lórán Lenke ((Kiváló Művész), Bence Ilona, Oberfrank Péter karmester (Érdemes Művész), Guelmino Sándor (Jászai Mari-díj), Somodi Péter képzőművész Munkácsy-díj, Balázs János zongoraművész, Snétberger Központ (Liszt Ferenc-díj). Hazabeszélek, a barátokat, ismerősöket és a Veszprém megyei kötődésűeket tudtam elsősorban megjegyezni, ki ne felejtsem a monostorapáti kötődésű Kovács Gézát, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatóját.
Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter arról beszélt, hogy „magyar nemzeti cinkosság kellene”, olyan, mint Landerer és a forradalmár ifjak között volt, amikor Petőfiék bementek a nyomdába a 12 ponttal, a nyomdász súgott nekik, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet ha ki akarják nyomtatni a követeléseiket. Ottlik Gézát idézte ezzel kapcsolatban. Hm. Az ünnepség végén Anna-báli hangulat, Tímár Böske táncosai ropják a színpadon. Utána kacsamájat, füstölt lazacot és lazacos szendicset eszünk, Zalán felesége, Csilla megmenti nekem a tálcáról az utolsó falat kacsamájat. Ez tényleg jólesett. Közben fényképezkedünk. Pazar kilátás a Dunára. ”A Duna dicsőséges folyó, de egyben halál és csupa szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen.”
A Vigadó ruhatáránál összefutunk Mányoki Endréékkel, akik Szabados Árpád festőművész akadémiai székfoglalóján voltak, nem is tudtak az első emeleten zajló díjátadásról. Boldogan ölelgetjük egymást, találkozunk március 23-án Veszprémben, a nyugati diaszpóra napokon.
A Duna-parton maradva ebédelni hívnak bennünket egy görög étterembe Kovács Erzsiék, Noémi Attilájának édesanyja és Jóska. Mediterrán saláta, tintahal és dalmát hangulat – nekem legalábbis. Vágyakozás a nagy vizek után, Jóska tengeri vitorlás emlékeit idézi. Megfogadjuk, szeptemberben elhajózunk Mljetre, Hvarra, Dubrovnikba. Jó lenne nagyon. De nekünk Pasaréten is jó, az unokánknál. Nem jöhetünk haza anélkül, hogy látnánk. Nászasszonyék már hazahozták a bölcsiből. Ritka pillanat, két nagymama és két nagypapa lesi minden szavát. Széles mosolyok közepette észrevételezzük, hogy újabb szavak kerültek be a szótárába. Megtanították vele – gondolom a bölcsődében –, hogy köszönje meg az ételt, amit kap. „Köszönöm” mondja. Magától viszont megtanulta: „Add vissza!” Fontos bölcsis és játszótéri kulcsszó az utóbbi, tagadhatatlanul. Most akkor szalad ki a száján, amikor Zsuzsa elcseni a maradék kenyérszeletet tőle, azért hogy inkább valami tartalmasabbat egyen. De ő ragaszkodik a kenyérhéjhoz, a kenyérhez, ami Miklós nagypapi vacsorájához volt becsomagolva és csak nagy üggyel bajjal, hurcolászással, külön engedéllyel sikerült neki kifejteni onnan. Most rágja boldogan és vizet iszik rá. Hazafelé az autópálya nagy sötétségében úgy elbambultunk Ottóval, hogy eltévesztettük az egyébként alig észrevehető veszprémi kijáratot. Ilyen még soha nem fordult elő velünk.
