Fenyvesi Ottó: Az eltűnt barát nyomában

2015. február 02. - Bartuc Gabriella

Huszonöt éve február 1-jén halt meg Sziveri János költő barátunk Budapesten. Harminchat éves volt. Ezekkel a régi fotókkal és Ottó szövegével rá emlékezünk.

Fenyvesi Ottó

Az eltűnt barát nyomában

„itt senki sem olvas

(mindenki ír és beszél)”

Vidékről jöttünk, Jancsi a messzi Bánságból, a Nagybecskerek melletti Muzsláról, én pedig a Bácskából, Topolyáról. Egy-két dombon kívül nem állták utunkat büszke magaslatok. Csak monoton síkság és tanyák mindenfelé. Ameddig a szem ellátott búza- és kukoricaföldek voltak, meg napraforgó, legelő és erdő alig. Legfeljebb a bánáti sziken legelésztek birkák. A rómaiak idejében Bácska és Bánát barbár föld volt, maga a Barbaricum. Később a védtelenség, kiszolgáltatottság metaforájává vált. „A török idők múltával” a jó termő, zsíros bácskai föld, lehúzta, megnyugtatta, békülékenyebbé tette az errefelé élő népeket. A régi Bács-Bodrog vármegye rendkívül tarka etnográfiai képet mutatott. A sokféle népcsoport (magyarok, szerbek, németek, szlovákok, bunyevácok, sokácok, ruthének) különböző kultúrája, a hatások sokoldalúsága különösen érdekessé, változatossá és tartalmassá tette ezt a „mikro-civilizációt”.

A hetvenes évek elején még azt képzeltük, miénk a világ. Fiatalok voltunk, alig tizennyolc évesek és még mindenben hinni lehetett, a művészet erejében, önmagunkban, a lehetetlenben. Sziveri Jánost 1972 elején ismertem meg Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön. A Képes Ifjúság hetilap pályázatára jelentkeztünk, amit fiatal vajdasági képzőművészeknek hirdettek meg. A muzslai Rácz János kapta az első díjat, én a másodikat, Sziveri pedig különdíjas lett. Legfőbb jutalmunk az volt, hogy júliusban részt vehettünk Magyarországon, Mártélyon egy nemzetközi ifjúsági művésztábor munkájában. Öten indultunk: a már említett Rácz, Sziveri és jómagam mellett Nagy Klára Topolyáról és egy Radomir Radoszávljevity nevezetű op-artos szerb művész, aki egyben a csoport vezetője lett volna, annak ellenére, hogy egy szót se tudott magyarul. Az újvidéki búcsúesten, ahol furcsamód az aktuális fiatal vajdasági pártfunkcionáriusok is részt vettek, már némi előjele mutatkozott annak, hogy mi lesz Mártélyon. A mulatozás valamikor a hajnali órákban ért véget. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el Szegedre, de valahogy ott voltunk, onnan pedig a gondos és öntudatos magyar szervezők kiszállítottak bennünket a Tisza holtágában lévő táborba. Már mindenki ott volt, aki számított. A sátrak katonás sorrendben álltak, serény munka folyt. Krokizás, akvarellezés, előadások. A szakácsnők már főzték az ebédet, vagy a vacsorát. Mi pedig irány a sátor és alvás. Este aztán éltük a boldog bohémek életét: dorbézolás, ívás, diskurálás és minden, ami a művészettel jár, reggel aztán trombitaszó… De nem nekünk, minket ugyan nem lehetett hajnalban felébreszteni. Ezzel aztán lőttek is a tábor katonás rendjének, megjöttek a barbárok.

Mártély után, már némi tapasztalatokkal a hátunk mögött, kábé ugyanígy folytatódott minden. 1973 nyarán létrejött a muzslai művésztábor a tiszaparti vadászlakban. Elhangoztak kemény dalok, disputák, létrejöttek némi műalkotások – egy hétig szardíniakonzerven éltünk, és sört ittunk –, ősszel pedig, megint összefutottunk Jancsival Újvidéken a Magyar Tanszéken. A Marina nevezetű szlovák vendéglőben (Újvidéken, a nagyposta mögött), Sziverivel és Szűgyi Zolival a jugoszláviai magyar irodalmi élet megváltásáról vizionáltunk, s közben barátságunk kusza szálai kötelékké fonódtak. Innen már egyenes út vezetett a Katolikus Portára, az Ifjúsági Tribün második emeletére, életünk kultikus helyére: az Új Symposion szerkesztőségébe, ami két szobából állt, egy kicsiből és egy nagyból. Ott volt Tolnai Ottó, Danyi Magdolna. Lehetett telefonálni, beszélgetni, az asztalon még aludni is. Sőt még Domonkos István is felbukkant hébe-hóba. Félúton az egyetem felé szerettünk betérni a Zágráb nevű kávéházba, ahol egyes tanárainknál (Rehák László, Löbl Árpád, Matijevics Lajos) még vizsgázhattunk is. Akkor még a főtérről nyíló Njegos utcában volt a Bölcsészkar, vele szemben a Gourmandia étterem, ahol néhanapján igen nagy társaságok verődtek össze. Így történt 1977 június végén is, amikor megkaptam a Sinkó-díjat és pár óra múlva az egész összeget elittuk és megettük. A következő évben Sziveri kapta a díjat, de nem vehette át az egyetemen, mert a díj kapcsán készült interjújában becsmérelte a Tanszéket, ezért Bori Imre tanár úr kitiltotta az egyetemről a rendezvényt.

A Sinkó Ervin által alapított Magyar Tanszék 1959-ben kezdte munkáját Újvidéken. Felsőfokú tanulmányokat magyar nyelven csak ott lehetett végezni. Nem véletlen, hogy a fiatal jugoszláviai magyar értelmiség színe-java ott lett kiképezve. Tanárok, kutatók, újságírók, szerkesztők, rádió- és tévériporterek kerültek ki onnan.

A bérces Balkánon volt egy ország, a délszláv birodalom: Jugoszlávia. Ide tartozott a szülőföldünk: Bácska, Bánát (a Vajdaság Autonóm Tartomány). Az államot szocialisták „önigazgatták”. Mindenki testvériségben és egységben élhetett, akinek nem tetszett, nyugodtan elmehetett. Mindenki kapott útlevelet. A művészet és az irodalom lehetett avantgárd, progresszív vagy éppen dekadens, nem bánták. Szabadon lehetett véleményt mondani, csak a nacionalizmust nem szerették, nem csak a „magyarkodást”, a szerb és a horvát nemzeti érzelmű filozófusokat, írókat is komoly megrovásban részesítették. Trianont nem volt szabad említeni, legfeljebb kapatosan merték a szájukra venni a magyar férfiak lakodalmakban, disznótorokban. Különben csend volt. Azt se bánták, ha nem igazán tanultak meg a bácskai gyerekek szerbül, legfeljebb a katonaságnál szívatták meg, aki nem tudott az állam nyelvén beszélni. A férfiaknak akkor még katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Sziveri a horvátországi Gospićba került. Gospić (ejtsd: Goszpity) egy kisváros a Líkai fennsíkon. Kivételesen zord vidék, dél-nyugatról a kopár Velebit hegység, észak-keletről pedig a Kapela hegyvonulat határolja. A Dalmáciába igyekvő turisták talán emlékeznek arra a Zágráb és Károlyváros (Karlovac) utáni szakaszra, ahol hideg van, és mindig esik az eső. A horvát-szerb háború során véres csaták, mészárlások zajlottak a környéken. Sziveri ott szolgált másfél évig, és innen írta baráti leveleit nekem Topolyára, majd pedig Macedóniába, hiszen 1978 novemberében én is berukkoltam. A kiképzés után „arany élete volt”, faliújságokat készített az ezred írnokaként. Sőt még a kommunista pártba is belépett, persze részéről ez egy formaság volt. Tanúsítom: soha semmi haszna nem volt belőle, legfeljebb annyi, hogy megválasztották az Új Symposion főszerkesztőjének. Így aztán 1983-ban, a folyóirat betiltásakor, a szerkesztőség leváltásakor éppen őt érte a legnagyobb megtorlás a hatalom részéről. Sziveri évekig munka nélkül volt, de mi, a „kemény mag” többi tagja (Szűgyi Zoltán, Csorba Béla, Balázs Attila, Losoncz Alpár, Mák Ferenc, Kalapáti Ferenc) se nem voltunk elkényeztetve, ugyanis nem álltunk be a hatalom által vezényelt meghunyászkodottak kórusába. Évekig bojkottáltuk az egykoron általunk szerkesztett lapot. Vállaltuk a számkivetettséget, az ellenállást, a szilenciumot, amire ítéltek bennünket. Igazándiból éppen az 1983 utáni évek még inkább elmélyítették barátságunkat, az összetartozásunkat. Végig kitartottunk, nem alkudtunk meg a képmutató hoppmesterekkel, akik előbb szemellenzős kommunisták voltak, aztán meg a fordulat után többen közülük a nemzeti oldal fő hangadói lettek, de volt olyan is, aki a hatodik emeletről a liftaknába vetette magát vagy beült a forró vízzel teli kádba és felvágta az ereit, mint Seneca. Más viszont, – aki többek között Sziverit és Mák Ferit is fanatikusan szorongatta – a hatalomváltás után megtért, úgy hírlik, hívő lett, mert nem élhet dogma nélkül. Azt mesélik róla, hogy gyerekkorában, mielőtt párttag lett, sokat ministrált. De hagyjuk őket, a vidéki lakájlelkű cezaromániásokat, beszéljünk inkább a barátságról.

Mert a barátságnál nincs megrendítőbb, mélyebb emberi kapcsolat. „A barátság egy lélek, mely két testben lakozik.” – írta egykoron Arisztotelész. A nyolcvanas évek bojkottja kapcsán elmondhatom, nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. A rehabilitáció (még politikai határozat is született róla), Sziveri János korai halála és a délszláv térségben lezajlott „véres rendszerváltás” után baráti társaságunk kötelékei némileg meglazultak, talán szét is estünk, különböző városokba, különböző életszituációkba sodródtunk nyakunkon a családdal és megélhetési gondokkal. Azonban hiszem, hogy a titkos kötődés ott lappang mindannyiunkban, ha csak lehet, még mindig felidézzük fiatalságunkat, az Új Symposiont, pedig mikor volt az, azóta már az 1980-as években született gyerekeink is felnőttek. Mert nekünk ehhez a folyóirathoz, ehhez a történethez tartozik az irodalom igazsága. Az igazság, amibe Sziveri belehalt, pedig nagyon szeretett és tudott élni, a pilóták vakmerőségével szárnyalni. Azért jutott eszembe ez a hasonlat, mert tudjuk, hogy eredetileg pilóta akart lenni, fel is vették a hercegovinai Mosztárba, a pilótaképző középiskolába. Aztán mégse lett pilóta belőle, de a vakmerősége és a kíváncsisága megmaradt. Mindent ki akartunk próbálni, minden vagányságot megcsinálni, mindenhova elutazni, autóstoppal, rossz autóinkkal, mindent megízlelni, de különösen a sört vedelni. Közben csillapíthatatlan félelemmel a bensőnkben halálosan nyugodtak maradtunk.

Jancsi a kényszerleszállást végző pilóták haláli nyugalmával dolgozott utolsó kötetén akkor is, amikor már tudta, hogy menthetetlenül beteg, amikor már csont és bőr volt csak, akkor is mintha a betűtípusok és más grafikai elemek, a reszkető kézzel papírra írt szavak jobban érdekelték volna, mint az elmúlás, hogy hamarosan végleg el kell menni. A verseket ő válogatta és alakította az utolsó erejéig, mert bár büszke élvezettel tekintett a verseire, egyben szigorú kritikusa is volt önmagának s mindenki másnak is, aki írásra adta a fejét.

Haláli nyugalommal dolgozott élete utolsó napjáig, mondom, holott nem tudom, mit érzett akkor, amikor ott feküdt haldokolva kelenföldi ágyán és jellegzetesen fegyelmezett fekete betűivel az EX Évkönyv címéről levelezett velem. Akkor már több száz kilométerre voltunk egymástól, nem tudtunk már átkiabálni egymásnak egyik szobából a másikba, mint Kalapáti Feri kanizsai tanyáján a május elsejei vagy a szilveszteri bulikon, amikor jól berúgtunk és olyankor szerettünk viccesen kötekedni egymással, ahogy egy rendes bácskai a rendes bánátival. Komám – ez volt a szavajárása. Amikor Jancsi megivott néhány sört, szinte kilépett önmagából és jobbnál jobb történeteket adott elő, a társaság lelke volt, olyankor szeretett szórakoztatni, látom, ahogy a cigarettát fogja a kezében, széles gesztusokkal mesél, és élénken mosolyog. Nagyon jól elő tudta adni a verseit is, felállt az asztalra és úgy szavalt, kár hogy csak néhány percnyi videofelvétel őrzi az alakját.

Sziveri János halálával túl gyorsan és túl korán lezárult az a korszak, ami a barátságunkat jelentette, amikor együtt voltunk a szerkesztőségben és a kocsmákban, meg a futballpályákon, meg a különféle albérleti szobákban. Éppen hogy csak elkezdtük közös szellemi tervünket rajzolgatni, a művészetnek és úgy általában mindennek a demisztifikálásában egymást erősítve, – mondhatni, közös energiával –, a létezés határait tágítani, s máris kisöpörtek bennünket az Új Symposionból, a Fórum kiadóházból, s egy időre a vajdasági magyar irodalomból is.

Ma már csak a magányos bozótharc van, önsanyargatási gyakorlat és a mítosz a barátságról, a közös gondolkodásról, a szellemi becsvágyról, és a sok huncutságról, amit együtt csináltunk, mai fejjel azt mondanám, ellenmérget termeltünk. Mindenesetre nekünk az Új Symposion jelentette a menekülést a provincializmus, a bárgyú szolgalelkűség börtönéből. Közhely? Vállalom. Jó volt. Kaland volt. Harcos és világjobbító, és többnyire laza. Az emlékek persze ennyi év alatt eltorzulnak, rostálódnak, de régi szövegeinket és Jancsi verseit újraolvasva visszatalálok abba a közösségbe, amelyet néhanapján jó felidézni, mert erőt és tartást adnak a reménytelenséggel szemben:

„Valahol a bőr alatt,

akár a mozdony, tolat

a mindennapi kényszer, bolond szeszély.

Tehát a metszéspont adott,

kimutatható a testcsel: eljátszadozik

velünk a való, mint vér a testtel.”

(Sziveri János: Testcsel)