Vissza a kályhához. Az élet tényleg ciklikusan körbejár. Negyven (!) évvel ezelőtt szürrealizmusból és dadaizmusból érettségiztem a zentai gimnáziumban és most megláthattam végre Duchamp kultikus piszoárját. :) Na nem pont azt, mert a szerző az első readymade-jét összetörte, de ezt a replikát is aláírta.

Fogalmam sincs, miért pont a szürrealizmust választottam az érettségi dolgozatom témájául. Talán ösztönösen, lehet, hogy tanárom, Benes József, illetve az orosz rajztanárnőnk hatására, de az is lehet, Tolnai Ottónak az Újvidéki Rádióban hétről-hétre elhangzó képzőművészeti esszéi vittek ebbe az irányba, ami aztán teljesen meghatározta az életemet.

A szürrealizmus és a dadaizmus nekem nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy vessük el a sablonokat, gondolkodjunk, éljünk eredetien. Ez nagyon szubjektív értelmezés, de nem teljesen önkényes. Tény, hogy a dadaisták az első világháború idején Zürichben, majd pár évvel később a szürrealisták Párizsban forradalmasították a művészetet. Kinevették a megcsontosodott kánont, kigúnyolták a képmutató társadalmat, a készen kapott, szajkózott eszményeket. Minden okuk megvolt erre, az első világháború rettenete és a második előérzete.

A budai várban, a Magyar Nemzeti Galériában a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből október 5-ig látható átfogó válogatás erről a 20. század kultúráját meghatározó irányzatról. Több mint száz festmény, kollázs, talált tárgy és fotó, film. Itt van mindenki, ha nem is a legjelentősebb munkákkal: Kurt Schwitters, René Magritte, Max Ernst, Marcel Duchamp, Man Ray, Joan Miró, Salvador Dali. A kiállító térben, első lépésben mindjárt szíven üt a megboldogult ifjúkorom könyvéből (Uwe M. Schneede Surrealism, Harry N. Abrams, Inc., Publishers, New York) ismert arcképcsarnok a falon kinagyítva: Breton, Ernst, Dali, Arp az első sorban és utánuk a többiek. Viccesen néznek ki, polgári tekintet, öltöny. Ma már el kell magyarázni, emlékeztetni rá, hogy milyen nagy felfordulást okoztak nem csak a képzőművészetben. Provokatív tüntetéseikkel (paradicsommal dobálták egymást a közönséggel), kiáltványaikkal megszállták Párizst, Picabia folyóiratot indított Cannibale címmel. A dadaista irodalom akkor érte el csúcspontját, amikor az egyik folyóiratban megjelent az ábécé – aláírással, mintha vers volna, egy másikban meg a telefonkönyv egyik oldala, ugyancsak versként aláírva. Duchamp ekkor állította ki a Mona Lisa bajuszos reprodukcióját, ami most itt látható Budapesten is. És a piszoárt meg a palackszárítót.

Vélekedjenek bárhogy is róluk, pro és kontra, azért az tagadhatatlan, hogy a maguk korában a művészeti és társadalmi élet erogén zónájává váltak. André Bretont, a szürrealisták „pápáját” lehet szidni, hogy a giccset védte a festészetben, az úgynevezett felkavaró szépséget. Valaki azt mondta rá, olyan volt, mint a Lourdes-ban meggyógyult beteg, aki attól kezdve hisz a csodában. Bírálói szemére vetik, hogy kevésbé volt szigorú a művek megítélésében, mint az eszmék védelmében, de annyi bizonyos, hogy nem lehet megkerülni. Azért legalább valamiféle precíz esztétikai kódexet hagyhatott volna az utókorra, mert akkor most könnyebb lenne definiálni, mit is értünk szürrealizmus alatt. Így csak következtetésekbe bocsátkozhatunk. Eszerint a szürrealista festmény két elvárásnak kell megfeleljen: meglepetés és titokzatosság.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy éppen Bretonnal erősen átpolitizálódott a szürrealista mozgalom, de így utólag is látszik, ezen a téren sem fogott mellé: elítélte a moszkvai koncepciós pereket, nem 30 vagy 60 évvel később, hanem azonnal, támogatta a spanyol forradalmat, támadta a fasizmust, megjósolta a gyarmatosítás végét. Egyik tisztelője azt mondta 1966-ban bekövetkezett halálakor: Breton nincs többé, mindent újra kell kezdeni.

Újra is kezdik számtalanszor. A budapesti kiállításnak van egy magyar részlege, azon belül egy kis vitrin a kortárs hazai szürrealistákkal, benne csupán jelzésszerűen például Wahornnal és Bada Dadával. Miattuk, mármint a magyarok miatt újra meg kellene nézni, mert igazából már nem volt rájuk erőnk. Nagyon éhesek voltunk a lányommal, vasárnap délben. De azt még azért megjegyzem, Bada Dadával együtt dolgoztunk az újvidéki Fórum Kiadóházban. Néhányszor eljött a férjemmel, Fenyvesi Ottóval beszélgetni és hagyott is nálunk a festményeiből. Egy nagy rózsaszín kartonra emlékszem véres disznóölő késsel a középpontjában. Kicsik voltak még a gyerekeink, talán ezért vittük fel a padlásra. Amikor a háború elől átköltöztünk Újvidékről Veszprémbe, ott felejtettem. El tudom képzelni az új tulajdonost, amikor megtalálta.

Én most simán kitenném a falamra.

A képek forrása: Uwe M. Schneede: Surrealism (Harry N. Abrams,inc., Publishers, New York, Copyright 1973 in Germany)