Szülőföldem címmel megnyílt Péterfy Gizella marosvásárhelyi születésű, 1990 óta Balatonkenesén élő festőművész eladással egybekötött kiállítása a helybeli Katica pékség kávézójában szeptember 20-án. A Veszprémi Művész Céh tagja, a veszprémi, almádi, ajkai tárlatok nívódíjas művésze az idei nyár akvarell termését tárja a látogatók elé. A 2014-es nyárét, amely szépen indult Erdélyben, a Bucsin hegyi családi birtokon, de rossz véget ért, mert besétált egy medve és széttépte a festőnő állatait, a két bárányt, a kakast, a tyúkokat. Következő éjszaka visszament a maradékért. Ezek után Gizi, aki ép bőrrel megúszta a találkozást az anyamedvével, felpakolt és hazajött Kenesére, nem várta meg, hogy ő is sorra kerüljön.
Elvette a szülőföldemet a medve – fogalmazott a festőnő kiállítása megnyitóján Balatonkenesén, de kisvártatva hozzátette, végül is, ha az átélt trauma miatt most egy ideig nem is megy vissza Erdélybe, az a táj már örökre az övé marad, hiszen töviről-hegyire megfestette, abszolválta. Tíz éve, hogy májustól őszig minden nyarát ott tölti a birtokon, amit a nagy család, Gizi testvérei és unokatestvérei vásároltak vissza és építettek rá komfortos faházakat egymástól hallótávolságra. Mi is eltölthettünk ott egy felejthetetlen hetet Noémival és Ottóval 2007 júliusában. A Bucsin azon kevés helyek egyike, ahova visszavágyom. Ahol hosszú időt el tudnék tölteni. Ha nem félnék a medvétől most már én is. Akkor is tiltották már, hogy bármi élelmet kint hagyjunk a teraszon, vagy a ház körül, be is tartottam, de azért nem vettem igazán komolyan, mert ugye Micimackó köztudottan mézen él és körtén. :)
Egész napos autózás után, rázós utakon érkeztünk meg Parajdra, a Péterfy-birtokra. Hegynek fel, hegynek le, éppen mire besötétedett. Az este és a hajnal a legtitokzatosabb arrafelé. Furcsa állathangok a mélységes mély csöndben. Éjszaka totális sötétség van, csak a hold és a csillagok világítanak, na meg Gizi különféle bányász fejlámpái, viharlámpái, gyertyái panorámás műtermében, ami egyben az ebédlője és konyhája is. Bátor nő, hogy bevállalja a magányos hegylakó életet, kutyájával, Fürgével megerősítve. De annyira jó ott lenni, hogy nem tud ellenállni. Erdély kiapadhatatlan erőforrás, talán mert kitárul a szívünk és a tekintetünk a végtelen tájra, ahol nincs más csak az ég és a hegy, meg a patak. Ahol patak folyik, ott pedig, mint tudjuk, áramlanak a gondolatok is.
Szóval, ha kitavaszodik, menni kell, legalábbis eddig így volt. A hegy tele van szénaillattal, meg még talán a só illatát is érezni, hiszen ott van a közelben a parajdi sóbánya. A csodálatos felszín alatt, amit Gizi minden képén mélykékre és mélyzöldre fest, elképzelem, hogy verejtékes fehérség uralkodik, a só fehérsége. A halottak fehér színe és a szökevények sápadtsága. De Gizit érdekes módon ez az egész só história hidegen hagyja, legalábbis a festményei alapján így látom. Őt csak a szinte meseszerű táj érdekli, akvarelljein szinte eggyé válik a természettel. Az idei végzetes medvetámadást ábrázoló festménye sem sikít, nem véres és nem felkavaró, mert nem a tragédia oldaláról ragadja meg a témát. Inkább lefesti emlékezetből teljes pompájában gyönyörű kakasát, amit elsőként csapott le a medve.
Akvarelljeit és olajképeit valami időtlenség, a boldogság lehelete lengi be, épp úgy, mint a Bucsin majdnem idilli világát, amelyben kutyájával sétál, akár nyolc kilométert is gyalogol a piacig, visszafelé stoppol. Vagy vízért megy a patakra. Vagy konyhakertet művel. A hegyen meg kell dolgozni a vízért, a melegért, az ételért. Este és hajnalban hideg van, még nyáron is be kell fűteni olykor, fát kell hasogatni a vízmelegítéshez is, ha fürödni akar az ember és a szauna se működik gombnyomásra magától. Engem mindjárt bele is húzott a vödör a patakba, lehajoltam, hogy megmerítsem, amikor teleszaladt, hirtelen olyan nehéz lett, hogy magával rántott, mert el nem engedtem volna a Gizi vödrét. Legalább megvolt a reggeli fürdés.
A Bucsin olyan hely, ahol legszívesebben a fűben heverészne az ember reggeltől estig könyvvel a kezében. :) Volt amikor én otthon is maradtam olvasni. Gizi nagyon felpörgött, kecskére alkudott egy paraszttal bent a faluban. Nem ám, hogy megegyeznek mennyi pénz és visszük a kecskét, többször is oda kellett menni beszélgetni erről-arról, csak úgy mellesleg a kecskéről is. Más ott az időmérték, ráérnek, mindennek megadják a módját az emberek.
Ottó már réges régen kitisztította, megjavította az ólat a kecskének, amit most szétszedett a medve. Azért akart nagyon beszerezni egyet, ha majd megjönnek a gyerekek a családi ünnepre, azt hiszem, augusztus 20-ra, akkor örüljenek a vicces állatnak, vagy ilyesmi. Ezek a részletek már homályba vesztek.
Viszont, sose fogom elfelejteni a patakmorajlást a Küküllők forrásánál és a homokszürke és olajzöld zuzmópatinával bevont nagy köveket, sziklákat, mint valami ősrégi halottaknak állított oltárok, de mégsem nyomasztóak, inkább megnyugtatóak, a természet rendje olvasható ki belőlük, mint Péterfy Gizella képeiből.
A hegyi pásztoroknál tett kirándulásunkra is úgy emlékszem, mintha ma lett volna. Fönt a Bucsin-tetőn éles szél fúj, érezni a magasságot és az elhagyatottságot. Egy kalyibában alszanak a pásztorok, férfiak, nők, gyerekek egy rakáson. nem sokat vannak tető alatt, kint járnak a tehéncsorda meg a birkák után. Az öt-hat kisebb-nagyobb kutyákból álló falka pontos hierarchiában dolgozik, azonnal látni, ki a király. :)
Ám nem csak a személyes élmények miatt szeretem Gizinek ezeket a most már akár 40 ezer forintért is megvásárolható képeit. Hanem mert mély kékjei és zöldjei a boldogság gyógyító, enyhe áramát hozzák, felidézik az elveszettnek hitt archaikus tájat, amelyben mint tudjuk, még kerek volt a világ. Kivéve, ha támad az anyamedve.
