Ez csak a kezdet! – kiabálták az internetadó ellen tüntetők. Hatvannyolcban Párizsban is ez volt az egyik jelszó, amikor a fiatalok rádöbbentek, a hatalom hülyének nézi őket. Bár ma egészen másféle világban élünk, mégis úgy látszik, időről-időre figyelmeztetni kell a mindenkori hatalmat, ne bízza el magát.
Nemsokára fél évszázada lesz a sok szempontból sorsdöntő évnek, 1968-nak. Bár szívesen hasonlítják 1956-hoz, Magyarországon igazából nem sokan észlelték akkoriban a huszadik század egyik legradikálisabb megmozdulását. Jugoszláviában annál inkább, Belgrádban csatlakoztak az egyetemisták a Nyugat-európai és amerikai tüntetőkhöz. Én akkor még csak 12 éves voltam, de emlékszem dolgokra és hát utána a ’68-as lázadó értelmiségiek, írók, költők, rendezők lettek a mi hőseink. Annak ellenére, hogy igazából nem lett kézzelfogható eredménye, hiszen naiv forradalmi kezdeményezés volt és nem a hatalom megszerzését tűzte ki célul, azért a gondolkodásban mély nyomot hagyott. A mai napig lelkesedést vagy – gyűlöletet vált ki 1968 említése a világban szinte mindenütt. Annyi szent, a jogtalanul privilégiumokat szerzett gazdagok rémálma a fiatalok lázadása. A kísértet, amely a vagyonuk és a kiváltságaik fölött kering. A mindenkori értelmiséginek viszont, aki nem áll klánok és pártok szolgálatában, hanem bizonyos örök értékek szószólója, a jelek szerint ez a tömeglázadás az utolsó aduja, ha a hatalom semmibe veszi, kizárja mindenhonnan, lenullázza.
A hatvannyolcas lázadók nem akarták megdönteni a fennálló rendet, nem akartak politikai hatalmat, csak rámutattak a társadalom hibáira. Most jelent meg Hans Magnus Enzensberger 1968-as dokumentumokat közlő könyve a Suhrkamp Kiadónál Tumult (Tumultus) címmel. Ebből az alkalomból, illetve 85. születésnapja apropóján hosszú interjút közöl a Der Spiegel magazin október 6-i száma a német költővel, íróval. Mint ismeretes, az általa szerkesztett legendás Kursbuch folyóirat a Parlamenten kívüli ellenzék, az APO és a diákmozgalom legfontosabb sajtóorgánumává vált Németországban, ő maga pedig a ’68-as németországi egyetemi lázadások vezető szellemi egyéniségévé. Vad idők voltak ezek, Amerika nyakig a vietnámi háborúban, Kambodzsában a Vörös Khmérek tizedelték a lakosságot, Nixon Kínában, prágai tavasz… És akkor terjedt a hippi mozgalom, a fiatalok elköltöztek otthonról és kommunákban éltek. A legenda szerint Enzensberger lakásán alakult meg a Kommune I, ő viszont úgy emlékszik, hogy kidobta őket az öccsével együtt. Az interjúban és a könyvben is „résztvevő szemlélőként” határozta meg a saját szerepét az akkori történésekben, amit a szemére is vetettek. Peter Weiss egy vitában felszólította, hogy egyértelműen álljon egyik vagy másik oldalra. Mire Enzensberger így reagált:„Nem szoktam politikai hitvallásokkal dobálózni. Az érveket többre tartom a politikai meggyőződésnél, a kételyeket az érzelmeknél. Nincs szükségem ellentmondásoktól mentes világnézetekre. Kétes esetekben a való élet dönt”. Az igazi hatvannyolcas nemzedék egyik nagy erénye éppen ez, hogy nem dogmákban gondolkodnak, képesek a saját tévedéseiket is belátni. Mert az ember nem tévedhetetlen, még akkor sem, ha éppen hatalmon van. A jobboldali gondolkodók a szemükre vetik ugyanakkor, hogy mivel nem tisztelik a tekintélyt és kétségbe vonják a konzervatív erkölcsi értékeket, ezért anarchiát és cinizmust terjesztenek, azt szeretnék, hogy mindenki azt csinálhasson, ami neki tetszik.
Tény és való, hogy a magát a világ csendőrének tartó Amerika és a vietnámi háború, a fogyasztói társadalom ellen lázadtak fel. A párizsi tüntetők De Gaulle nagyon konzervatív kormányát kritizálták, amely régen túlhaladott hagyományokat erőltetett. Egyik fontos követelésük volt a szabadság és egyenjogúság minden tekintetben, például koedukált egyetemista otthonokat akartak, amelyekben a férfiak szabadon látogathatják kolléganőiket. Elvetették a fogyasztói társadalmat és a kizsákmányolást, követelték az élettől elrugaszkodott iskolarendszer megújítását. Egyszóval minden olyasmit, amit addig senki se mert kimondani, pedig a második világháború óta gyűltek ezek a problémák.
A németországi, párizsi, amerikai lázadások erősítették egymást és a prágai tavasz természetesen. Bár konkrét politikai eredmény nélkül, mégiscsak áttételesen jelentősen befolyásolták a szociális és kulturális szférát, reformok egész sora következtében javult a szociális ellátás, erősödött a nők egyenjogúsága és korszerűbbé vált az iskolarendszer. Tulajdonképpen modernizálták a kapitalizmust.
Ahogy Edgar Morin francia filozófus és szociológus állítja, 1968 nyara olyan léket vágott a hatalmak hajóján, amely ma is szivárog. Árnyalja az egész történetet, bár talán kevesen tudják, hogy a több ezer sebesült, több száz letartóztatott és iszonyú nagy felfordulás után mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért ismét elsöprő győzelmet aratott a jobboldal De Gaulle-lal az élen az 1968. június 23-i és 30-i parlamenti választáson. Ez már inkább a tömegpszichológia kérdéskörébe tartozik.
