Napok óta Led Zeppelin szól itthon, Ottó így hangolja fel magát a veszprémi antikvárium hétfő délutáni programjára. Ízlelgetem én is, él még ez a zene, vagy mulandó? Az az igazság, rám soha nem voltak nagy hatással, nehéz megmondani, hogy miért, hiszen a legnagyobb rock legendák egyike ez a zenekar. A hard rock és a heavy metal őse, ugyanakkor a blues és az indiai zene is benne van. És én ezt mind szeretem. Mentségemre hozom fel, hogy ha nem is annyira, mint amennyire taszít, de azért vonz is a Led Zeppelin zenéje. A korai korszakukat igazából lelkesen hallgatom és a késői keleties korszakukat is. Whole Lotta Love, Immigrant Song, Kashmir – gyors szubjektív toplista. Ellenben például nagy világszámuk, a Stairway to Heaven, amely a briteknél örök listavezető, nekem nem tetszik, mert olyan kimódoltnak érzem. Éppen ez a túlbonyolítottság, kimódoltság az, ami zavar egyébként is náluk. Háromféle stílus keveredik a Stairway-ben: középkori pasztorál, blues és rock a fináléban, utóbbit nehéz kivárni, mert több mint nyolc percig tart refrén nélkül.
John Bonham karakterisztikus dobszólói vonzanak, a marokkói „transz” zene és Robert Plant sikítás felé ívelő tenor hangja. Ezekben az összetevőkben még van valami természetes, talán ösztönös is, a többi csinált, túlzott. Erre mondaná Susan Sontag, hogy camp. Ami nem baj, csak nekem olyan nagyon nem jön be, nem vált ki belőlem eufóriát. Nehéz elmagyarázni, hogy miért. Ízlések és pofonok különbözők, szokták mondani. Ezek az ízlésbeli vonzódások olyan rejtélyesek, többnyire érzékiek, nem állnak a ráció uralma alatt.
Mire használja Susan Sontag a camp kifejezést? A camp egyfajta esztéticizmus – írja híres esszéjében. Annak a módja, hogy a világot esztétikai jelenségként értékeljük, nem szépsége, hanem csináltságának, stilizáltságának foka szerint. Camp lehet például egy Tiffany lámpa, vagy Bellini, Mozart, Richard Strauss operái, régi Flash Gordon képregény, a húszas évek toll-boái, rojtos-gyöngyös viseletei. A camp ugyanis a stílusra helyezi a hangsúlyt, a tartalom rovására. Különc forma a Led Zeppelin, de a tartalmát én nem nagyon érzem. Jó, volt körülöttük az okkultizmus, ami talán igaz sem volt, de mára pláne elkopott. Maradt Robert Plant hangja, meg a mesteri gitárszólók, amik mögött engem megkísért az üresség. A tökéletes szépség mögötti üresség, színpadiasság. Hol túlzottan kiglancolt, hol meg túlzottan hisztérikus? Nem tudom, Ottóék majd kitárgyalják, ma december 15-én a veszprémi antikváriumban.
