Ottó József Attila-díjat kapott kiemelkedő irodalmi, költői tevékenysége elismeréseként. „Hallottam sírni a vasat”. Üzenet az űrbe, ezúttal József Attilának, Sziverit parafrazálva: Remember Attila, remember! Péntek, 13. Ünnepség a pazarul felújított Pesti Vigadóban. Príma szervezőnők ügyködnek az öltönyös öreg hippik körül. (Bocsánat fiúk!) Sok művészeti díjat osztanak ki a nemzeti ünnep alkalmából színészeknek, zenészeknek, táncosoknak, képzőművészeknek és az elején meg a végén néhány írónak, költőnek is. Akik megmaradtak az emlékezetemben: Zalán Tibor (Babérkoszorú), Dunai Tamás, Tordai Teri, Lórán Lenke ((Kiváló Művész), Bence Ilona, Oberfrank Péter karmester (Érdemes Művész), Guelmino Sándor (Jászai Mari-díj), Somodi Péter képzőművész Munkácsy-díj, Balázs János zongoraművész, Snétberger Központ (Liszt Ferenc-díj). Hazabeszélek, a barátokat, ismerősöket és a Veszprém megyei kötődésűeket tudtam elsősorban megjegyezni, ki ne felejtsem a monostorapáti kötődésű Kovács Gézát, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatóját. 
Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter arról beszélt, hogy „magyar nemzeti cinkosság kellene”, olyan, mint Landerer és a forradalmár ifjak között volt, amikor Petőfiék bementek a nyomdába a 12 ponttal, a nyomdász súgott nekik, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet ha ki akarják nyomtatni a követeléseiket. Ottlik Gézát idézte ezzel kapcsolatban. Hm. Az ünnepség végén Anna-báli hangulat, Tímár Böske táncosai ropják a színpadon. Utána kacsamájat, füstölt lazacot és lazacos szendicset eszünk, Zalán felesége, Csilla megmenti nekem a tálcáról az utolsó falat kacsamájat. Ez tényleg jólesett. Közben fényképezkedünk. Pazar kilátás a Dunára. ”A Duna dicsőséges folyó, de egyben halál és csupa szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen.”
A Vigadó ruhatáránál összefutunk Mányoki Endréékkel, akik Szabados Árpád festőművész akadémiai székfoglalóján voltak, nem is tudtak az első emeleten zajló díjátadásról. Boldogan ölelgetjük egymást, találkozunk március 23-án Veszprémben, a nyugati diaszpóra napokon.
A Duna-parton maradva ebédelni hívnak bennünket egy görög étterembe Kovács Erzsiék, Noémi Attilájának édesanyja és Jóska. Mediterrán saláta, tintahal és dalmát hangulat – nekem legalábbis. Vágyakozás a nagy vizek után, Jóska tengeri vitorlás emlékeit idézi. Megfogadjuk, szeptemberben elhajózunk Mljetre, Hvarra, Dubrovnikba. Jó lenne nagyon. De nekünk Pasaréten is jó, az unokánknál. Nem jöhetünk haza anélkül, hogy látnánk. Nászasszonyék már hazahozták a bölcsiből. Ritka pillanat, két nagymama és két nagypapa lesi minden szavát. Széles mosolyok közepette észrevételezzük, hogy újabb szavak kerültek be a szótárába. Megtanították vele – gondolom a bölcsődében –, hogy köszönje meg az ételt, amit kap. „Köszönöm” mondja. Magától viszont megtanulta: „Add vissza!” Fontos bölcsis és játszótéri kulcsszó az utóbbi, tagadhatatlanul. Most akkor szalad ki a száján, amikor Zsuzsa elcseni a maradék kenyérszeletet tőle, azért hogy inkább valami tartalmasabbat egyen. De ő ragaszkodik a kenyérhéjhoz, a kenyérhez, ami Miklós nagypapi vacsorájához volt becsomagolva és csak nagy üggyel bajjal, hurcolászással, külön engedéllyel sikerült neki kifejteni onnan. Most rágja boldogan és vizet iszik rá. Hazafelé az autópálya nagy sötétségében úgy elbambultunk Ottóval, hogy eltévesztettük az egyébként alig észrevehető veszprémi kijáratot. Ilyen még soha nem fordult elő velünk.

Huszonöt éve február 1-jén halt meg Sziveri János költő barátunk Budapesten. Harminchat éves volt. Ezekkel a régi fotókkal és Ottó szövegével rá emlékezünk.

Fenyvesi Ottó

 Az eltűnt barát nyomában

 „itt senki sem olvas

(mindenki ír és beszél)”

 Vidékről jöttünk, Jancsi a messzi Bánságból, a Nagybecskerek melletti Muzsláról, én pedig a Bácskából, Topolyáról. Egy-két dombon kívül nem állták utunkat büszke magaslatok. Csak monoton síkság és tanyák mindenfelé. Ameddig a szem ellátott búza- és kukoricaföldek voltak, meg napraforgó, legelő és erdő alig. Legfeljebb a bánáti sziken legelésztek birkák. A rómaiak idejében Bácska és Bánát barbár föld volt, maga a Barbaricum. Később a védtelenség, kiszolgáltatottság metaforájává vált. „A török idők múltával” a jó termő, zsíros bácskai föld, lehúzta, megnyugtatta, békülékenyebbé tette az errefelé élő népeket. A régi Bács-Bodrog vármegye rendkívül tarka etnográfiai képet mutatott. A sokféle népcsoport (magyarok, szerbek, németek, szlovákok, bunyevácok, sokácok, ruthének) különböző kultúrája, a hatások sokoldalúsága különösen érdekessé, változatossá és tartalmassá tette ezt a „mikro-civilizációt”.

 A hetvenes évek elején még azt képzeltük, miénk a világ. Fiatalok voltunk, alig tizennyolc évesek és még mindenben hinni lehetett, a művészet erejében, önmagunkban, a lehetetlenben. Sziveri Jánost 1972 elején ismertem meg Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön. A Képes Ifjúság hetilap pályázatára jelentkeztünk, amit fiatal vajdasági képzőművészeknek hirdettek meg. A muzslai Rácz János kapta az első díjat, én a másodikat, Sziveri pedig különdíjas lett. Legfőbb jutalmunk az volt, hogy júliusban részt vehettünk Magyarországon, Mártélyon egy nemzetközi ifjúsági művésztábor munkájában. Öten indultunk: a már említett Rácz, Sziveri  és jómagam mellett Nagy Klára Topolyáról és egy Radomir Radoszávljevity nevezetű op-artos szerb művész, aki egyben a csoport vezetője lett volna, annak ellenére, hogy egy szót se tudott magyarul. Az újvidéki búcsúesten, ahol furcsamód az aktuális fiatal vajdasági pártfunkcionáriusok is részt vettek, már némi előjele mutatkozott annak, hogy mi lesz Mártélyon. A mulatozás valamikor a hajnali órákban ért véget. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el Szegedre, de valahogy ott voltunk, onnan pedig a gondos és öntudatos magyar szervezők kiszállítottak bennünket a Tisza holtágában lévő táborba. Már mindenki ott volt, aki számított. A sátrak katonás sorrendben álltak, serény munka folyt. Krokizás, akvarellezés, előadások. A szakácsnők már főzték az ebédet, vagy a vacsorát. Mi pedig irány a sátor és alvás. Este aztán éltük a boldog bohémek életét: dorbézolás, ívás, diskurálás és minden, ami a művészettel jár, reggel aztán trombitaszó… De nem nekünk, minket ugyan nem lehetett hajnalban felébreszteni. Ezzel aztán lőttek is a tábor katonás rendjének, megjöttek a barbárok.

 Mártély után, már némi tapasztalatokkal a hátunk mögött, kábé ugyanígy folytatódott minden. 1973 nyarán létrejött a muzslai művésztábor a tiszaparti vadászlakban. Elhangoztak kemény dalok, disputák, létrejöttek némi műalkotások – egy hétig szardíniakonzerven éltünk, és sört ittunk –, ősszel pedig, megint összefutottunk Jancsival Újvidéken a Magyar Tanszéken. A Marina nevezetű szlovák vendéglőben (Újvidéken, a nagyposta mögött), Sziverivel és Szűgyi Zolival a jugoszláviai magyar irodalmi élet megváltásáról vizionáltunk, s közben barátságunk kusza szálai kötelékké fonódtak. Innen már egyenes út vezetett a Katolikus Portára, az Ifjúsági Tribün második emeletére, életünk kultikus helyére: az Új Symposion szerkesztőségébe, ami két szobából állt, egy kicsiből és egy nagyból. Ott volt Tolnai Ottó, Danyi Magdolna. Lehetett telefonálni, beszélgetni, az asztalon még aludni is. Sőt még Domonkos István is felbukkant hébe-hóba. Félúton az egyetem felé szerettünk betérni a Zágráb nevű kávéházba, ahol egyes tanárainknál (Rehák László, Löbl Árpád, Matijevics Lajos) még vizsgázhattunk is. Akkor még a főtérről nyíló Njegos utcában volt a Bölcsészkar, vele szemben a Gourmandia étterem, ahol néhanapján igen nagy társaságok verődtek össze. Így történt 1977 június végén is, amikor megkaptam a Sinkó-díjat és pár óra múlva az egész összeget elittuk és megettük. A következő évben Sziveri kapta a díjat, de nem vehette át az egyetemen, mert a díj kapcsán készült interjújában becsmérelte a Tanszéket, ezért Bori Imre tanár úr kitiltotta az egyetemről a rendezvényt.

A Sinkó Ervin által alapított Magyar Tanszék 1959-ben kezdte munkáját Újvidéken. Felsőfokú tanulmányokat magyar nyelven csak ott lehetett végezni. Nem véletlen, hogy a fiatal jugoszláviai magyar értelmiség színe-java ott lett kiképezve. Tanárok, kutatók, újságírók, szerkesztők, rádió- és tévériporterek kerültek ki onnan.

A bérces Balkánon volt egy ország, a délszláv birodalom: Jugoszlávia. Ide tartozott a szülőföldünk: Bácska, Bánát (a Vajdaság Autonóm Tartomány). Az államot szocialisták „önigazgatták”. Mindenki testvériségben és egységben élhetett, akinek nem tetszett, nyugodtan elmehetett. Mindenki kapott útlevelet. A művészet és az irodalom lehetett avantgárd, progresszív vagy éppen dekadens, nem bánták. Szabadon lehetett véleményt mondani, csak a nacionalizmust nem szerették, nem csak a „magyarkodást”, a szerb és a horvát nemzeti érzelmű filozófusokat, írókat is komoly megrovásban részesítették. Trianont nem volt szabad említeni, legfeljebb kapatosan merték a szájukra venni a magyar férfiak lakodalmakban, disznótorokban. Különben csend volt. Azt se bánták, ha nem igazán tanultak meg a bácskai gyerekek szerbül, legfeljebb a katonaságnál szívatták meg, aki nem tudott az állam nyelvén beszélni. A férfiaknak akkor még katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Sziveri a horvátországi Gospićba került. Gospić (ejtsd: Goszpity) egy kisváros a Líkai fennsíkon. Kivételesen zord vidék, dél-nyugatról a kopár Velebit hegység, észak-keletről pedig a Kapela hegyvonulat határolja. A Dalmáciába igyekvő turisták talán emlékeznek arra a Zágráb és Károlyváros (Karlovac) utáni szakaszra, ahol hideg van, és mindig esik az eső. A horvát-szerb háború során véres csaták, mészárlások zajlottak a környéken. Sziveri ott szolgált másfél évig, és innen írta baráti leveleit nekem Topolyára, majd pedig Macedóniába, hiszen 1978 novemberében én is berukkoltam. A kiképzés után „arany élete volt”, faliújságokat készített az ezred írnokaként. Sőt még a kommunista pártba is belépett, persze részéről ez egy formaság volt. Tanúsítom: soha semmi haszna nem volt belőle, legfeljebb annyi, hogy megválasztották az Új Symposion főszerkesztőjének. Így aztán 1983-ban, a folyóirat betiltásakor, a szerkesztőség leváltásakor éppen őt érte a legnagyobb megtorlás a hatalom részéről. Sziveri évekig munka nélkül volt, de mi, a „kemény mag” többi tagja (Szűgyi Zoltán, Csorba Béla, Balázs Attila, Losoncz Alpár, Mák Ferenc, Kalapáti Ferenc) se nem voltunk elkényeztetve, ugyanis nem álltunk be a hatalom által vezényelt meghunyászkodottak kórusába. Évekig bojkottáltuk az egykoron általunk szerkesztett lapot. Vállaltuk a számkivetettséget, az ellenállást, a szilenciumot, amire ítéltek bennünket. Igazándiból éppen az 1983 utáni évek még inkább elmélyítették barátságunkat, az összetartozásunkat. Végig kitartottunk, nem alkudtunk meg a képmutató hoppmesterekkel, akik előbb szemellenzős kommunisták voltak, aztán meg a fordulat után többen közülük a nemzeti oldal fő hangadói lettek, de volt olyan is, aki a hatodik emeletről a liftaknába vetette magát vagy beült a forró vízzel teli kádba és felvágta az ereit, mint Seneca. Más viszont, – aki többek között Sziverit és Mák Ferit is fanatikusan szorongatta – a hatalomváltás után megtért, úgy hírlik, hívő lett, mert nem élhet dogma nélkül. Azt mesélik róla, hogy gyerekkorában, mielőtt párttag lett, sokat ministrált. De hagyjuk őket, a vidéki lakájlelkű cezaromániásokat, beszéljünk inkább a barátságról.

 Mert a barátságnál nincs megrendítőbb, mélyebb emberi kapcsolat. „A barátság egy lélek, mely két testben lakozik.” – írta egykoron Arisztotelész. A nyolcvanas évek bojkottja kapcsán elmondhatom, nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. A rehabilitáció (még politikai határozat is született róla), Sziveri János korai halála és a délszláv térségben lezajlott „véres rendszerváltás” után baráti társaságunk kötelékei némileg meglazultak, talán szét is estünk, különböző városokba, különböző életszituációkba sodródtunk nyakunkon a családdal és megélhetési gondokkal. Azonban hiszem, hogy a titkos kötődés ott lappang mindannyiunkban, ha csak lehet, még mindig felidézzük fiatalságunkat, az Új Symposiont, pedig mikor volt az, azóta már az 1980-as években született gyerekeink is felnőttek. Mert nekünk ehhez a folyóirathoz, ehhez a történethez tartozik az irodalom igazsága. Az igazság, amibe Sziveri belehalt, pedig nagyon szeretett és tudott élni, a pilóták vakmerőségével szárnyalni. Azért jutott eszembe ez a hasonlat, mert tudjuk, hogy eredetileg pilóta akart lenni, fel is vették a hercegovinai Mosztárba, a pilótaképző középiskolába. Aztán mégse lett pilóta belőle, de a vakmerősége és a kíváncsisága megmaradt. Mindent ki akartunk próbálni, minden vagányságot megcsinálni, mindenhova elutazni, autóstoppal, rossz autóinkkal, mindent megízlelni, de különösen a sört vedelni. Közben csillapíthatatlan félelemmel a bensőnkben halálosan nyugodtak maradtunk.

Jancsi a kényszerleszállást végző pilóták haláli nyugalmával dolgozott utolsó kötetén akkor is, amikor már tudta, hogy menthetetlenül beteg, amikor már csont és bőr volt csak, akkor is mintha a betűtípusok és más grafikai elemek, a reszkető kézzel papírra írt szavak jobban érdekelték volna, mint az elmúlás, hogy hamarosan végleg el kell menni. A verseket ő válogatta és alakította az utolsó erejéig, mert bár büszke élvezettel tekintett a verseire, egyben szigorú kritikusa is volt önmagának s mindenki másnak is, aki írásra adta a fejét.

Haláli nyugalommal dolgozott élete utolsó napjáig, mondom, holott nem tudom, mit érzett akkor, amikor ott feküdt haldokolva kelenföldi ágyán és jellegzetesen fegyelmezett fekete betűivel az EX Évkönyv címéről levelezett velem. Akkor már több száz kilométerre voltunk egymástól, nem tudtunk már átkiabálni egymásnak egyik szobából a másikba, mint Kalapáti Feri kanizsai tanyáján a május elsejei vagy a szilveszteri bulikon, amikor jól berúgtunk és olyankor szerettünk viccesen kötekedni egymással, ahogy egy rendes bácskai a rendes bánátival. Komám – ez volt a szavajárása. Amikor Jancsi megivott néhány sört, szinte kilépett önmagából és jobbnál jobb történeteket adott elő, a társaság lelke volt, olyankor szeretett szórakoztatni, látom, ahogy a cigarettát fogja a kezében, széles gesztusokkal mesél, és élénken mosolyog. Nagyon jól elő tudta adni a verseit is, felállt az asztalra és úgy szavalt, kár hogy csak néhány percnyi videofelvétel őrzi az alakját.

Sziveri János halálával túl gyorsan és túl korán lezárult az a korszak, ami a barátságunkat jelentette, amikor együtt voltunk a szerkesztőségben és a kocsmákban, meg a futballpályákon, meg a különféle albérleti szobákban. Éppen hogy csak elkezdtük közös szellemi tervünket rajzolgatni, a művészetnek és úgy általában mindennek a demisztifikálásában egymást erősítve, – mondhatni, közös energiával –, a létezés határait tágítani, s máris kisöpörtek bennünket az Új Symposionból, a Fórum kiadóházból, s egy időre a vajdasági magyar irodalomból is.

Ma már csak a magányos bozótharc van, önsanyargatási gyakorlat és a mítosz a barátságról, a közös gondolkodásról, a szellemi becsvágyról, és a sok huncutságról, amit együtt csináltunk, mai fejjel azt mondanám, ellenmérget termeltünk. Mindenesetre nekünk az Új Symposion jelentette a menekülést a provincializmus, a bárgyú szolgalelkűség börtönéből. Közhely? Vállalom. Jó volt. Kaland volt. Harcos és világjobbító, és többnyire laza. Az emlékek persze ennyi év alatt eltorzulnak, rostálódnak, de régi szövegeinket és Jancsi verseit újraolvasva visszatalálok abba a közösségbe, amelyet néhanapján jó felidézni, mert erőt és tartást adnak a reménytelenséggel szemben:

„Valahol a bőr alatt,

akár a mozdony, tolat

a mindennapi kényszer, bolond szeszély.

Tehát a metszéspont adott,

kimutatható a testcsel: eljátszadozik

velünk a való, mint vér a testtel.”

(Sziveri János: Testcsel)

(Balról jobbra: Fenyvesi Ottó, Jovan Zivlak, SZiveri János, Losoncz Alpár, Csorba Béla.)

(Sziveri János és Gábor, illetve Fenyvesi Ottó, 1980 nyarán Temerinben, Csorba Béláék teraszán.)

Fenyvesi Ottó facebook oldala: https://www.facebook.com/FenyvesiOtto

Fenyvesi Ottó honlapja: www.fenyvesiotto.hu

Fekete madarak tömegét láttuk pénteken délután Balatonakali határában, a dörgicsei elágazásnál az út mellett. Hitchcocki asszociációkat keltenek (Birds, 1963), persze semmi apokalipszis, támadás meg végítélet :) , mint Bodega Bay-ben, ezek itt csak tollászkodnak, várakoznak, kárognak kicsit. Amikor lekanyarodtunk hozzájuk, hogy lefotózzuk a filmbe illő varjútömeget, hirtelen felröppentek, fekete légihálót képezve. Átszálltak az út túloldalára, a focipályára. Nem strapálták magukat, nem mentek messzire, úgy tűnik, szeretik ezt a rétet, ami abból is látszik, hogy a környező magas fákon ott gubbasztanak a társaik, ők aztán nem ugrálnak egy autó, meg egy fényképezőgép miatt.

Nyilván nem csak Hitchcock miatt hátborzongatóak a varjak, szegények, olyan elátkozott lelkek és hát ilyen tömegesen járnak. :) A mondák az istenek hírnökének tartják a varjakat a hollókkal együtt, előrejelzik a szerencsétlenséget és a halált, ami nyilván hülyeség, de mégis beleborzongunk a látványba.

 Kövessétek a facebook oldat is!

Karácsony előtti utolsó tülekedés a mit tudom én melyik bevásárló központban Budán, iszonyatos embertömeg. Délután fél négy. Indulni kellene haza Veszprémbe, de én még rábeszélem Noémit, nézzük meg Zsigmondot, olyan szépen növöget, napról-napra okosodik, látni kell, no, még ha túl sok csomagunk is van a buszozáshoz. Elindulunk a 22A- járattal a Moszkva térről. valahol a Labanc úti megállónál egyszer csak felszáll Zsigmonddal a karján Zita, pont a mi buszunkra. Van nagy örömködés, Zsigmond megismer, fülig ér a szája, mondogatom neki, nézd, elhoztam hozzád Noémit is! Ennek a mondatnak, illetve névnek, majd később lesz jelentősége.

Zita leroskad a gyerekkel egy üres székre. Nehéz már nagyon, másfél éves, de különösen így téli göncökben hatalmas. Tütyivel a lábán. Így nevezi a cipőt. Azon nyomban ott terem egy ellenőr, Zitánál kezdi a munkát, kéri a jegyeket. Mondja a menyem, bocsánat, még nem volt ideje érvényesíteni a jegyét, most találkoztak a nagymamával, egy pillanatra megfeledkezett a lyukasztásról, de most mindjárt pótolja.

Nem lehet már, nem tudja elfogadni – így az ellenőr. Nyolcezer forint, ha helyben kifizeti stb. - mondja a magáét, miközben én is próbálok érvelni az igazunk mellett, a helyzetre való tekintettel. - Ezt mindenki mondhatja – vágja vissza elutasítóan. És akkor megszólal a hátunk mögött egy fiatal nő, határozott hangon elmondja, mintegy tanúskodva mellettünk, hogy mi történt. No jó, mondja végül az ellenőr, de csak a gyerekre való tekintettel.

Épp csak annyi időnk van, hogy megköszönjük a megmentőnknek a támogatást és le kell szállni a Vízművek megállónál. Még magunkhoz se térünk a nagy riadalomból, amikor Zita a folyosón észreveszi, hogy fent felejtette a buszon a bevásárló szatyrát a lakáskulccsal, pénztárcával, igazolvánnyal,a kisboltban vásároltakkal együtt. A telefonos tudakozó hangja alig hallatszik, nem érteni a számot, amit mond, a BKV-nál kér valami s.o.s. lehetőséget Zita, karján a gyerekkel. Kint állunk a hideg utcán a hömpölygő autóáradat mellett, esik az eső. A BKV száma kicseng, nem veszi fel senki a kagylót, pedig ha odaszólnának a sofőrnek, az még segíthetne. Közben próbáljuk megállítani a következő buszt, hogy a táska nyomába eredjünk, kapálózunk kézzel lábbal, de a sofőr nem áll meg. Noémi rohan a megállóba, hogy akkor majd ő elindul a legközelebbivel, hátha ott éri még a végállomáson a táskát.

És akkor, ebben a nagy kavarodásban, mint egy angyal, megjelenik a már ismert fiatal nő a túloldalon Zita táskájával a kezében, kedvesen integet. Én sírva fakadok. Az emberi jóságtól mindig elerednek a könnyeim. A mi kétszeres mentőangyalunk elmeséli, hogy lefékezett a busz és előrebukott Zita táskája, akkor látta meg, hogy fent felejtettük. Különben észre sem veszi. És azért figyelt fel ránk, mert azt mondtam Zsigmondnak:- Nézd, Noémi is itt van. És ő is Noémi és pont ott ült az én lányom előtti széken.

Két Noémi a Budakeszi buszon. Ez már önmagában csodálatos.

Az élet felnagyított képe avagy a dolgok lírai magánya

Rembrandt és Vermeer Budapesten

Elszántan vallatom Rembrandt utolsó önarcképét, amelyet halála évében, 1669-ben festhetett, s amit a firenzei Uffiziből kölcsönzött a Szépművészeti Múzeum nagyszabású tárlatára, a holland „arany évszázad” címűre. Őszinte, de azért nem kegyetlen önmagával szemben a németalföldi festészet „mindenét elpocsékolt, de éppen ezért a leggazdagabb” művésze. Inkább melankolikus, megtört és elfogadó, ugyanakkor ravaszkás, némi zavarodottság is van a tekintetében, mintha nem egészen ismerne önmagára, amikor belenéz a tükörbe ő, aki folyamatosan figyelte és festette önmagát, csaknem száz önarcképe maradt fenn. Olcsó fogással, azt is mondhatnám, ő volt az első „szelfis”. Persze a kettőt nem is lehet egy napon említeni az istenadta tehetséget és a gombnyomást a mobiltelefonon, csak a gesztus miatt asszociáltam. Rembrandtot a saját énje izgatta a legjobban, opusának kiváló ismerője, Bródy Sándor szerint, aki kis könyvet is írt róla. Ilyen tekintetben, mármint az individuum hangsúlyozott szerepe miatt a modernek őse lehet.

 A festő önarcképe 34 éves korában. Kutató tekintet

Rembrandt időskori önarcképe. Ez lennék én?

Ez lennék én? – kérdezi az idős Rembrandt tekintete. A tárlatlátogató diákok nyersen fogalmaznak: „alkesz” – mondják rá a festmény előtt megállva és vihognak hozzá egy kicsit. Igen, reagál a hétpróbás tárlatvezető kisasszony. A zseniális festő csődbe ment, mindenét ellicitálták, mindenki elhagyta, mindent, ami rossz, megkóstolt és fenékig ki is ivott – magyarázza. Az anekdota szerint végül már saját holttestét adta el, de a sors iróniája, hogy a temetkezési vállalkozó, aki megvette kórboncnok fiának, hamarabb meghalt nála.

Micsoda vakság, hogy nem tőle, a zsenitől rendeltek festményt a korabeli jómódúak, hanem fiatalabb, újabb, olcsóbb piktoroktól, akik divatosabban öltözködtek és illatosak voltak, nem durva mesteremberek, hanem inkább olyanok, mint a patikusfiúk. Rembrandtot talán azért nem szerették, mert makacs volt, nem volt hajlandó kisimítani a ráncokat, kifehéríteni a borvirágos arcot a portrékon. A művészettörténetből tudjuk, hogy a 17. századi Nyugat-Európában, különösen Flandriában és a Németalföldön már élénk műkereskedelem folyt. Nem csak a jómód jele volt festményt vásárolni, hanem kiváló befektetési formának is bizonyult. Még a konyhák falán is festmények lógtak. A puritán, dísztelen protestáns templomok helyett a magánházakban, a köztereken találta magát a művészet, ennek folytán megváltoztak a témák, az egyszerű emberek kerültek középpontba, a hétköznapi örömök, a rusztikus vagy nemesibb-polgári életképek, a köznapi szellemi élet, zenélés, szépen terített asztal, csendélet, gazdag szobabelsők stb. Hirdetve, hogy az élet a legszebb a világon a maga ellentmondásaival és bonyolultságával együtt. A korábbi századok hagyományát, az olasz és a spanyol festők tudományát a stílusban, illetve a jobb alkotásokat átlengő spiritualitásban mentették át. Szépen nyomon követhető ez a csaknem száz festő több mint 170 alkotását magában foglaló, február közepéig látható budapesti kiállításon. Rembrandt és a holland „arany évszázad” festészete. Sok kiváló mester, Rembrandthoz és Vermeerhez képest nekem mégis üresnek tűnnek. Türelmetlenül menekülök előlük. Túl sok technika, a többség csak kiglancolt tárgyilagosság, anatómia, báj és festőiség – de bezzeg az említett két zseni más. Megállítják a nézelődőt, mintegy beemelik a saját világukba. Engem Rembrandtnál a tekintet, a lélek alkímiája, Vermeernél a sejtelmes kék, a fények és az örökkévalóságba belefeledkezett mozdulat, a „megállt idő” varázsa vonz.

Most amikor jó kvalitású képek tömegén kell átvergődnie magát a nézőnek, hogy eljusson az igazgyöngyig, most tényleg adódik a kérdés, akár önmagunk szórakoztatására is, hogy miről ismerni meg a nagy művészt? A nagy kultúra pantheonjába tartozó rendkívüli alkotást? Például a személyiség átütő erejéről. A bátorságáról. Arról, hogy valami új igazságot tár föl az ember helyzetéről. Semmiről sem olyan nehéz beszélni, mint éppen erről, hosszan tartana fölvázolni a feltételeket és elemezni, ugyanakkor ösztönösen is működik a dolog. Mivel csak egy délelőttöm volt a Szépművészeti terjedelmes kiállítására, az ízlésemre bíztam magam. Átfutottam Greberen, Jardinon, Willem Heddán, Pieter Claesen, Villem van de Velden, Brugghenen, Dick Halson és a többieken. Ám Rembrandt és Vermeer megállított, legyen akármilyen miniatűr is az előbbi némelyik munkája, mégis maga a meglepetés és a tökély. Magukra vonják a figyelmet a tömegből, a többiek egyszerűen üresek hozzájuk képest. Élete alkonyán a nagybeteg Bródy Sándor mintegy önvizsgálatként faggatta Rembrandt lelkét: „ … az élő emberfejet nézni, majd lapos rongyon visszaadni, olyan gyönyörűséget okozott neki, hogy az már szinte kéj volt. Milyen furcsa emberfejek is vannak? Némelyiknek olyan a feje, mint a tapíré, tapír egészen. És vannak valóságos angyalok, ezeket egyenesen a mennyország nyitott kapuján dobták le ide. Kiestek vigyázatlanul, csuda, hogy meg nem haltak itt. Rossz végük lesz ugyanis. Rembrandt tudta ezt, és azt is, hogy inkább az iromba, valami csúf állatra ütő földi fejnek van jósora végig. Csaknem végig, mikor utolsót ránganak, ők is megszépülnek egy kicsinyt… a dög is olyan szép, mert szomorú….”  Sajátságos vallomás ez az először 1922-ben megjelent könyv, amit érdemes a kiállítás előtt vagy után elolvasni. Benne (a Rembrandt stúdiumban) megszerettem az élet felnagyított képét és nagyszerű extraktumát – fogalmaz Bródy. Ezt ma se lehetne jobban elmondani.

Még egy könyv kísért ezen a tárlaton, Fogarassy Miklós: Vermeer: A festőművészet című okos, érzékeny munkája 1987-ből, amit a bejegyzés szerint 1992. november 16-án dedikált nekünk Miklós Veszprémben és most olvastam el alaposan. Mindenkinek ajánlom. Egy szellemi törekvésnek, a műalkotás megértésének a története. Vermeer három jelentős festményét hozták el Budapestre, A geográfust (1669), A katolikus hit allegóriáját (1670 körül) és az Asztronómust (1668). Ezekre is igaz, amit a Festő a műteremben című olajkép kapcsán írt a fényről Fogarassy. „A kép legfontosabb, legrejtelmesebb aktora mégiscsak maga a fény, melynek világító, színeket, tárgyakat felébresztő hatása a festmény minden négyzetcentiméterén jelen van. Lehetne persze ezt az időtlen fényt egyfajta misztikus ragyogásként is értelmezni, lehetne a Mária-képek transzcendens fényét látni benne, (…) a beszűrődő napsütés gyengéd és nagyszerűségre ragadó áhítata van itt jelen. És csend van, nagy-nagy csendesség, a munka, a figyelem, a koncentrálás néma szellemtartományát látjuk itt.”  Ebben a kora tavaszi napfényben látszik legszebben a dolgok lírai magánya. Jut eszembe: „fénybe állítani, annyi, mint elrejteni” – mondta volt Heidegger.

Minden új nemzedék a maga módján, más szemszögből nézve éli meg a művészetet. A modern ember felfogásában a teremtés és a rombolás szövevényes, átláthatatlanná vált kapcsolata már csak együtt taglalható. Erről azonban már a legjobb nématalföldiek is tudtak valamit. A szellemi és optikai perspektívákat ezért legjobb elvonatkoztatni az esztétikai iskolák hagyományától, az elavult világrendektől és hagyni őket, hadd szárnyaljanak szabadon, korokon és évszázadokon keresztül – a fénnyel.

Vermeer: A geográfus. A kép legrejtelmesebb összetevője a fény

Vermeer: Az asztronómus. Égi nyugalom

Napok óta Led Zeppelin szól itthon, Ottó így hangolja fel magát a veszprémi antikvárium hétfő délutáni programjára. Ízlelgetem én is, él még ez a zene, vagy mulandó? Az az igazság, rám soha nem voltak nagy hatással, nehéz megmondani, hogy miért, hiszen a legnagyobb rock legendák egyike ez a zenekar. A hard rock és a heavy metal őse, ugyanakkor a blues és az indiai zene is benne van. És én ezt mind szeretem. Mentségemre hozom fel, hogy ha nem is annyira, mint amennyire taszít, de azért vonz is a Led Zeppelin zenéje. A korai korszakukat igazából lelkesen hallgatom és a késői keleties korszakukat is. Whole Lotta Love, Immigrant Song, Kashmir – gyors szubjektív toplista. Ellenben például nagy világszámuk, a Stairway to Heaven, amely a briteknél örök listavezető, nekem nem tetszik, mert olyan kimódoltnak érzem. Éppen ez a túlbonyolítottság, kimódoltság az, ami zavar egyébként is náluk. Háromféle stílus keveredik a Stairway-ben: középkori pasztorál, blues és rock a fináléban, utóbbit nehéz kivárni, mert több mint nyolc percig tart refrén nélkül.

John Bonham karakterisztikus dobszólói vonzanak, a marokkói „transz” zene és Robert Plant sikítás felé ívelő tenor hangja. Ezekben az összetevőkben még van valami természetes, talán ösztönös is, a többi csinált, túlzott. Erre mondaná Susan Sontag, hogy camp. Ami nem baj, csak nekem olyan nagyon nem jön be, nem vált ki belőlem eufóriát. Nehéz elmagyarázni, hogy miért. Ízlések és pofonok különbözők, szokták mondani. Ezek az ízlésbeli vonzódások olyan rejtélyesek, többnyire érzékiek, nem állnak a ráció uralma alatt.

Mire használja Susan Sontag a camp kifejezést?  A camp egyfajta esztéticizmus – írja híres esszéjében.  Annak a módja, hogy a világot esztétikai jelenségként értékeljük, nem szépsége, hanem csináltságának, stilizáltságának foka szerint. Camp lehet például egy Tiffany lámpa, vagy Bellini, Mozart, Richard Strauss operái, régi Flash Gordon képregény, a húszas évek toll-boái, rojtos-gyöngyös viseletei. A camp ugyanis a stílusra helyezi a hangsúlyt, a tartalom rovására. Különc forma a Led Zeppelin, de a tartalmát én nem nagyon érzem. Jó, volt körülöttük az okkultizmus, ami talán igaz sem volt, de mára pláne elkopott. Maradt Robert Plant hangja, meg a mesteri gitárszólók, amik mögött engem megkísért az üresség. A tökéletes szépség mögötti üresség, színpadiasság. Hol túlzottan kiglancolt, hol meg túlzottan hisztérikus? Nem tudom, Ottóék majd kitárgyalják, ma december 15-én a veszprémi antikváriumban.

Modern apokalipszis történetnek is felfogható az előadás, civilizációs kollapszus, amivel szembe kell nézni és reagálni rá. Ez nem az én Újvidékem, ám elismerem, hogy ezen az estén erőtlenül hangzott a multikulturális közösség örömeinek emlegetése a háborús tényekhez, a rasszista konfliktusokhoz, népirtásokhoz képest, amelyek tapasztalatából a Végel László regényéből írt dráma merítkezik.

Nézem az esendő emberek viaskodását a rasszizmussal, a történelemmel. Hosszabb-rövidebb szünetekkel már legalább egy évszázada tart a katasztrófa, ismétlődik az erőszak, a népirtás. Talán tényleg azért kell látni ezt a végtelenített balkáni kataklizmát annak is, aki ismeri, meg annak is, aki nem ismeri, vagy félreismeri, hogy mint a misztériumjátékok jutalmaként, a szenvedésen keresztül megtisztulva visszatérhessünk a kezdetekhez. Hogy vége szakadjon ennek a diabolikus világrendnek, és ismét mindenki nyugodtan vállalhassa az identitását. De mi volt a kezdet, ahova visszavágynánk? Netalán a trauma eredője? Mária Terézia, osztrák-magyar császárné gesztusa, amellyel 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a települést, amelyet mindenki a maga nyelvén nevezhet Neoplantának, Neusatznak, Novi Sad-nak, azaz Újvidéknek? A soknemzetiségű település történetét elmesélő előadás első jeleneteinek egyikében mintegy szimbolikusan bekötik a császárné szemét, amikor aláírja a szabad királyi várossá nyilvánítás dokumentumát. Nominatur Neoplanta. Az utolsó jelenetben pedig a császárné szájára kerül a nagy sebtapasz, amikor éppen imamalomként hangzó szövegében békére buzdítja az itt élő népeket. Beléfojtják a szót. Ez a groteszk szimbolika azt jelzi, hogy már a kezdetnek sem volt sok értelme? Innen nézve kétségkívül hamisnak tűnik a multikulturalitás szajkózása. Bevallom, engem maga alá temetett ezen az esten a minden elveszett melankóliája. Jó, persze, tudom, hogy a Balkán lőporos hordó. De mégis, észveszejtő azzal szembesülni, hogy valakit mindig kinyírnak, attól függően, hogy éppen ki az erős és ki a gyenge, azaz, hogy ki kerül hatalomra.

Nagy érdeklődés előzte meg az Újvidéki Színház sokkoló hatásokkal dolgozó Neoplanta című előadásának budapesti vendégjátékát a Tháliában, ott láttuk a nézőtéren Esterházy Pétert, Radnóti Sándort, Nagy Józsefet, Benes Józseféket, Balázs Attilát, Baráth Ferencet, Utasi Erzsiéket, Szabó Palócz Attilát és az egész Dormán családot. A beavatottak tudták, hogy az idei Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon, a BITEF-en közönségdíjat kapott az előadás, Urbán András pedig elnyerte a legjobb rendezői díjat. Ráadásul nem csak Belgrádban, Budapesten is elismerés és kíváncsiság övezi a szerző, Végel László újvidéki író munkásságát, aki több évtizede hathatósan és példamutatóan támogatja az ex-Jugoszláviában élők tényleges jogegyenlőségért demokráciáért folyó harcát. Kevés író akad manapság, aki olyan elkötelezetten, energikusan és bátran látja el összetett erkölcsi feladatát, mint Végel, aki sokat tud a Balkánon élő népekről, köztük szerbekről és magyarokról. Komplex képet alkotott együttélésük ellentmondásairól az előadás alapjául szolgáló, tavaly megjelent regényében, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje címűben is. A regényt Gyarmati Kata dramaturg dolgozta át, jelentősen leegyszerűsítve, a rendező elképzeléseihez igazítva a narratívát.

Urbán András rendezése az első jelenettől az utolsóig olyan sajátos színházi nyelven beszél, amely nem hagy kétséget a fiatal alkotó erős tehetsége felől, ami ugyanakkor nagyon eltér a magyarországi társulatok esztétikájától. Egyedül az egykori kaposvári Marat/Sad-dal mutat rokonságot. Totális színház, amely fütyül az irodalmi alapra, a pszichológiára, a logikusan felépített, lélektanilag megalapozott dialógusok uralmára, ehelyett inkább a rituálék erejében bízik. Ez a jugoszláv alternatív iskola, groteszk partizán revü, amit én magamban Risztity-féle színjátszásnak nevezek, azért mert Belgrádban, Szabadkán Ljubisa Risztity rendező vezényletével láttam először ezt a fajta provokatív, botrányoktól sem mentes, keményen politizáló kegyetlen testszínházat, amely magába szippantott sok mindent a modern dráma megteremtőinek (Artaud, Piscator, Majakovszkij, Marinetti, Apollinaire stb.) esztétikájából. A fragmentáris kompozíciótól, a valóság részleteinek összemontázsolásától kezdve, az asszociatív történetmondáson keresztül a vizualitás hangsúlyozásáig. Sokat tanult a képregényekből és bátran használja a kemény rockzenét. Urbán a fantázia és a kaotikus valóság villanásszerű képi megfogalmazásával fejezi ki a legemlékezetesebben magát. A Neoplanta szereplői, egyforma fekete pólót (inget) és nadrágot (szoknyát) meg bakancsot viselnek. A színpadot teljes szélességében átszeli egy vörös zászlóval leterített hosszú asztal (pártértekezleti feeling), ennél a furcsán megnyúlt asztalnál ülnek, állnak vagy éppen rajta menetelnek, illetve alatta bujkálnak a szereplők. Távolságtartó, ugyanakkor expresszív játékukban egymásba olvad fantázia és valóság. A konvenciókat kiforgató rituálé, a feltárulkozás mélysége ritkán tapasztalt lázadó energiát szabadít fel belőlük. A súlyosan provokatív, brutális jeleneteknél (például az emberméretű bábok szétverése vagy a nők megerőszakolása) vártam a pesti közönség reakcióját, de nagy volt a csend a nézőtéren, ahogy a jelenetek sajátos morbid humorát sem igen fogták, kivéve, amikor a jeges Dunába belelőtt áldozat közbeszól, hogy kijavítsa a statisztikát. Urbán lazán használja a politikai agitprop színház kellékeit, a mikrofonokat, hangszórókat, korabeli propagandaszöveg idézeteket, feliratokat, ezeken keresztül érzékelteti a multikulturális város soknemzetiségű lakóinak morbid humorban is bővelkedő tragikus történetét. A dráma játékstílusa a nyelvek egymásba fonódásából, a több nyelvben, több kultúrában levésből is ered. A rendező előszeretettel hangsúlyozza feliratok formájában is a narratívát. Szerb, magyar, német, orosz, szlovák, ruszin, román idézetek, a több száz éves történelem családi és kollektív szinten felhalmozódott hordaléka sokszor plakátok, falfirkák, szubkultúrák, társadalmi közhelyek formájában épül be az előadásba, ezért szükségszerűen leegyszerűsödnek a dolgok. A hiányérzetünk is ebből fakad, néha túlzottan egyszerűvé és primitívvé, tipizált helyzetekké szegényesedik a problematika. De ezt aztán feledtetik a gazdagon burjánzó színpadi megoldások, az alulnézetből mutatott, felismerhetően vajdasági mikrovilágok. A legszórakoztatóbb groteszk jelenete az előadásnak, amikor a magyar pincért készítik fel a titkosszolgálat emberei, mit és hogyan válaszoljon Tito elvtárs kérdéseire, ha betér a hotelba. Vitára ingerlő a finisben a társulat tagjainak privát diskurzusa a magyarságról, arról, ki a magyar és húsz év múlva lesz-e még magyarul beszélő ember Újvidéken és hogy kinek nehezebb, egy buzinak, vagy a kisebbségben élő magyarnak?

Nehéz bárkit kiemelni a színészek közül, hiszen igazi kollektív játékot látunk, mindenki több szerepet is alakít. Az Újvidéki Színház fanatikus fiatal társulata Urbán András vezetésével szó szerint mindenre képes, a megállíthatatlan rohanás, szélsőséges érzésállapotok váltakoztatása, akrobatika nem akadály. Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Körösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Mészáros Árpád, Szilágyi Ágota, Sirmer Zoltán és Pongó Gábor élvezetesen eleveníti meg a bizarr, sokszor az animális létben tengődő, dühös figurákat, akiknél csak a testi erő és a puska, a vad harci lendület, azaz a hatalomvágy számít. Egymással szinte nem is beszélnek, vagy csak keveset. Ehelyett folyton minket fixíroznak. Farkasszemet néznek velünk, kétséget nem hagyva afelől, hogy ezt az estét kukkolással nem lehet megúszni. A közönségmészárlás szerencsére elmaradt és a jelen lévő szerző, Végel László sem ugrott fel a színpadra, hogy átkokat szórjon a közönségre. Ám az igaz, hogy nyomtalanul eltűnt. Barátai, ismerősei hiába várták, hogy beszélgessenek vele, így aztán egymással voltak kénytelenek megbeszélni az élményt, bámulatukat és örömüket, fenntartásaikat és ellenszenvüket, mert ezután a zavarba ejtő előadás után nem lehet csak úgy, egyszerűen hazamenni.

Szerző: Bartuc Gabriella

Kövessétek az "Ami az újságból kimarad" blogot a facebook oldalon is!

Kétségbeesett nevetéssel zárul Ibsen drámája, A vadkacsa a veszprémi Petőfi Színházban, Guelmino Sándor rendezésében

A sötét igazságnál néha többet ér a hazugság, amely felemel? Avagy legyen igazság, ha belepusztul is a világ? Szabad-e, kell-e igazat mondani? Az álhumanisták örök időkre padlásra száműznék az emberiséget, hogy ott vadkacsára vadásszon. De mit válaszol a kérdésre Guelmino Sándor rendező? Az idealista Gregers, vagy ellentétpárja, a kiábrándult, cinikus Relling mellett foglal-e állást az előadás?

Fotó: http://buff.ly/1tJbZ08

Akárcsak a drámaíró, a rendező is nyitva hagyja a kérdést, nyilván, mert sokkal szövevényesebb a világ annál, minthogy egyszerű válaszokat lehetne adni. Keserű (vagy cinikus? netán kétségbeesett?) nevetéssel zárul az előadás. Gregers az utolsó jelenetben konstatálja, nincs mit tenni, az ő végzete, tizenharmadik lenni az asztalnál. A rendező annyit változtat az eredeti szövegen, hogy Relling nem az „Ó, istenem …” sóhajjal  reagál erre a kijelentésre, hanem nevetni kezd. Ennek a két figurának (Almási Sándor és Tóth Loon) a hátborzongató nevetése egyre csak visszhangzik bennem. Nem hagy békén, ahogy ez a zavarba ejtő, kitűnő előadás sem, amelyben tragédia, szatíra, halálosan komoly komédia keveredik egymással. Henrik Ibsen, a zseniális norvég drámaíró feladja a leckét: valóban ki kell mondani az igazságot akkor is, ha az végzetes következményekkel jár, vagy végighazudható az élet, megengedhetők a kisebb-nagyobb hazugságok, megalkuvások? Nem csak itt, ebben a szituációban, hanem bárhol, bármikor. Az értelmes, lelkiismeretes embernek valóban az a dolga, mint Szóló Tücsöknek a Pinocchió mesében, hogy kritikus szemmel azonosítsa, mi az, ami hellyel-közzel megfelel az igazságról alkotott elképzelésnek és ezt ne hagyja elsikkadni, hanem őszintén mondja ki, reagáljon az eseményekre? Kutassa fel és mutassa meg a kétséget? Vagy hagyja az egészet a fenébe, mint Relling? Mert tudja, hogy a világ így is, úgy is csak rosszabb lesz, minden egyre rosszabb lesz?

Ibsen a modern pszichológia előhírnökeként gondolkodik ebben az 1884-ben írt drámájában, ettől olyan izgalmas a szituáció és ettől olyan valóságosak a szereplői. Hálás feladat mindegyik színésznek. Amikor Eperjes Károly Werle nagykereskedőként megjelenik a színen szikáran, kemény kalapban, frakkban, szigorú tekintettel, szinte érezzük, hogy itt tőle függ minden, belőle árad a hatalom, még a falak, a berendezés zord eleganciája, hűvössége is mintha a személyisége kiterjesztése lenne. A hatalmi ösztön nála olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Az első jelenetek, az estély Werle házában szolgákkal, pincérekkel, talpnyalókkal, szép szeretővel már jelzik az előadás egyik gondolati centrumát: hatalmon lenni annyit jelent, mint élni. A hatalmi ösztönben nyilvánul meg legnyersebben az ember életösztöne. Werlének piszkos múltja van, de a bíróság őt felmentetteszemben üzlettársával, az öreg Ekdallal, akit elítéltek s ezzel tönkre tettek. Werle a feleségével is rosszul bánt, csalta, a halálba üldözte és a fiával sem tud kijönni. Egyedül az életvidám Sörbynével (Csarnóy Zsuzsanna), a legutolsó szeretőjével tűnik korrektnek, akivel házasságkötésre készül és akivel állítólag mindent megvallottak egymásnak a múltjukból, így sebezhetetlenné váltak. Nem sok jelenete van Werlének, de mindvégig ott érezzük tekintetét a történések mögött. Vele szemben az öreg Ekdal (Nyirkó István) született fantaszta, egy lúzer, ahogy a fia, Hjalmar (Haumann Máté) is álmodozó, aki soha semmit nem visz végig. Apa és fia mintha észre sem vennék, hogy nyakig ülnek a tragédiában, ami már rég lezajlott, a sorsuk már régen megpecsételődött, régen elvesztették a méltóságukat, s csak vergődnek tovább. Csak a hülye önámítás tartja bennük a lelket. Nem látnak, de nem is akarnak látni, mert szükségük van a hazugságra ahhoz, hogy életben maradjanak. Haumann Máté szenzációsan játssza Hjalmart, ahogy Kosztolányi nevezi, a „kisstílű pojáca-Hamletet”, arcán a bizonytalan kisfiús mosoly szánandóan leleplező, ő sem veszi komolyan saját magát. Minden mozdulata erről a bizonytalanságról, a szervilitásról árulkodik. Kiváló partnere Gregersként Almási Sándor, aki az igazság megszállottjaként nekimegy a hazugságok falának és betörik a feje. Csupa vibrálás, a jó iránti bizalma megrendítő, ugyanakkor félelmetes is. Mintha más nyelven beszélne, mint a többiek, ahogy Hedvig meg is jegyzi az anyjának: „egész idő alatt az volt az érzésem, hogy másra gondol, mint amit mond”. Ez lehetne akár A vadkacsa mottója is, mert az egész dráma kétértelmű.

Mi lesz a következménye a valóság és a valóságtól elrugaszkodott álmodozás ütköztetésének? Tragédia. Hedvig, Gina és Hjalmar lánya, akiről kiderül, hogy Werle törvénytelen gyermeke, öngyilkos lesz, szíven lövi magát. A többiek pedig ott folytatják, abban az érzelmi sivárságban, ahol korábban abbahagyták. Ahol érvényét veszti a morál. Ahol a lelkiismeret csak fölösleges dolog, amely az ember útjában áll.

Ahol nincs morál, megszűnik a szenvedés is. Kéri Kitty az öreg Werle korábbi szeretője, Hjalmar felesége, Gina szerepében képes ezt a tragédián túli létet érzékeltetni. Ahol már semmi nincs, csak test, csak tárgyak, csak megszokások. Jellegzetes kényszeres mozdulatsora, ahogy ha kell, ha nem, felmossa a padlót. Ezzel a kiszolgáltatott cseléd létére is utal. Külön elemzést érdemelne Bábinszki Ágnes Hedvig alakítása, ahogy repül, szökell, sebesen lebeg a szeretet túlfokozott vágya által űzve. Nem is valóságos lény, mesterséges körülmények között dédelgetett kis madár. Ő maga a vadkacsa.

Legalább ilyen izgalmas Tóth Loon Rellingként. Haja csapzott, az inge kilóg a nadrágjából. Szódásüvegből spricceli magába a vizet, hogy csillapítsa másnaposságát. Vigyorog és cinikusan árad belőle a szó. Humoros logikával érvel a ravasz megoldások mellett, amelyekkel élni segíti pácienseit. Tapasztalt orvosként eleget látott már ahhoz, hogy ismerje az emberi természetet.

Guelmino Sándor értő rendezése a pusztulás logikája mentén utat nyit a tragédiának. Magabiztosan viszi a játékot a véres, a semmit meg nem bocsátó végkifejlet felé. Nem, a világ nem változik meg és véget sem ér. Csak módszeresen, lassan mindenkit elnyel a mocsár, a hazugságok mocsara. És a színpad a néző fejébe költözik.

Fröhlich András újabb cikket küldött a blogomba. A veszprémi időközi választással kapcsolatban osztja meg gondolatait.

Újpesten nem várt magabiztossággal nyert a szocialista jelölt, így a veszprémi időközi választáson dől el, hogy marad-e a kormányoldali kétharmad. Az itteni, november 17-ei tüntetés megmutatta, hogy a megyeszékhelyen is sokan elégedetlenek a jelenlegi hatalommal és fel is vállalják felháborodásukat. Megkockáztatom, ebben a hagyományosan jobboldali kerületben esélyes lett az ellenzéki jelölt. A kérdés, ki ő?

Akárki, minél előbb meg kell nevezni. Több mint húsz településen kell megismertetni, szóval nem csak a lehetőség óriási, de a felelősség is. El lehet ugyanis rontani. Az országgyűlési és helyhatósági választások előtti hónapok politikája megmutatta, hová vezet az országos tökölés: a szétforgácsolódáshoz. Veszprém ebben üdítő kivétel, itt az MSZP és a DK más kicsikkel együtt mindkét alkalommal közösen indított jelöltet. Eljött az ideje, hogy az LMP is csatlakozzon, a különállás néha arcvesztőbb, mint a közreműködés. Ha ez az önállóságára kényes kis öko párt komolyan gondolja, hogy a Fidesz legyőzhető, akkor most érdemben is tehet érte valamit.

Az ellenzéki győzelem persze, nem rajtuk múlik. Az embereknek elegük van a politikusokból, igazi esélyes egy civil jelölt lehet, akit azonban pajzsra emelhetnek a fideszes kétharmad ellen valóban hadat üzenni akaró pártok. Ahogy a környezetemet nézem, a Fidesz-szavazók közül is voksolnak majd rá, mert a teljhatalomból az ő logikájuk szerint is elég volt. Kisebbik fiammal a János vitézt tanuljuk. Petőfi hat nap, hat éjjel vetette papírra a magyar irodalom e kiemelkedő alkotását. Petőfi bezárkózott, pipafüstbe burkolózott, és nem engedte, hogy elhagyja az ihlet. Ihletett pillanata ez a veszprémi, ellenzéki politizálásnak.

Ha te is szeretnél vendégszerzőként megjelenni a blogon írj nekem a bartucgabi@gmail.com email címre!

Kövessétek a facebook oldat is!