Kis túlzással, több volt a híresség a paloznaki falusi disznóvágáson, mint a kolbász. Hogy csak néhány nagy nevet említsünk: ott beszélgetett és poharazgatott kedélyesen Haumann Péter, a Nemzet Színésze, a hetven évesen is nagyon sármos Trokán Péter a hurkakészítés rejtelmeire koncentrált, Naményi Miklós nyugalmazott főorvos pedig a frissen sült pecsenyehús nyomába eredt. Sok híres ember él ebben a barátságos kis balatoni faluban, illetve itt van nyaralójuk, vagy csak egyszerűen jól érzik Paloznakon magukat, szeretnek itt lenni.

A Paloznaki Civil Egyesület szervezésében falusi disznótor volt a faluház udvarán szombaton. Pauer Lajos böllér irányításával szép komótosan feldolgozták és közben kóstolgatták és kóstoltatták a 170 kilós disznó frissen sült részeit. A pecsenye és a sült kolbász kötelező. Az ínyencek ismerik a szabályt: a zsebkést mindig tartsd magadnál, sose tudni, mikor akad egy kis kóstolnivaló. Hagymás sült vér például, vagy fokhagymás máj, hurka meg ilyesmi a nagyapáinktól és nagyanyáinktól tanult disznótoros hagyományok szerint. Ismét megtapasztalhatták a vendégek, hogy az immár sokadik éve megtartott rendezvényen az ilyen egyszerű népi ételeket hányféleképpen és milyen gazdag ízvilággal képesek elkészíteni.

A gyerekek is nagyon élvezték az egészet, a kolbásztöltő versenyt is egy kislány, a kilencéves Horváth Magdolna nyerte anyukájával, Kovács Emese képviselőnővel, a Csopak Környéki Borút Egyesület elnökével az Anyja lánya nevű csapatban.

Aki nem tudott betelni a „disznóságokkal”, vásárolhatott is Spirk Lászlóné lovasi kistermelőtől, észbontó szárazkolbászt, füstöltsonkát.

Olvasom a francia irodalom leírhatatlan és kimondhatatlan nevű, ellentmondásos szerzője, Michel Houellebecq új regényét, a Behódolást. Csak most jutottam hozzá a magyar fordításhoz, franciául a Charlie Hebdo párizsi szerkesztősége elleni támadás napján jelent meg, egy évvel ezelőtt, amikor iszlám szélsőségesek megölték Houellebecq barátját is, aki interjút közölt vele a szatirikus lapban éppen erről a regényéről, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy Franciaországot, illetve Európát elfoglalja az iszlám.

A francia George Orwell szerint Európának, a demokratikus világ civilizációs vívmányainak annyi. Muzulmán nyeri a francia választásokat 2022-ben, Franciaországnak muzulmán elnöke lesz, azért szavaznak rá a baloldaliak és a konzervatívok is, hogy a szélsőséges nacionalista Marine Le Pen hatalomra jutását megakadályozzák. Ránk, nőkre különösen nem vár jó világ, visszatér a patriarchátus, a többnejűség, a nők eltűnnek a munkaerőpiacról, az egyetemeken hellyel-közzel még maradhatnak, de csak lefátyolozva. Tulajdonképpen csak az általános iskolai képzés lesz kötelező a Muzulmán Testvériség nevű fiktív párt győzelme után Franciaországban, a nőknek utána legfeljebb háztartásvezetés ajánlott. Na most, hogy ebben mennyi az irónia, a szatíra, a csavar, ahogy mindezt Houllebecq leírja, ítélje meg mindenki maga. Ránk bízza az író, mit olvasunk ki belőle, hogyan értelmezzük, ő igazából nem lázít az iszlám ellen, annak ellenére, hogy egyik interjújában állítólag „kretén” vallásnak nevezte. Sőt, némi humorral nyakon öntve ugyan, de azért eltöpreng például azon, mennyivel könnyebb az arab nőknek, mint a mai nyugat-európai üzletasszonyoknak. A Behódolás magyar fordításának 95. illetve 97. oldalán például ezt írja: „A gazdag szaúdi nők, akik egész nap áthatolhatatlan fekete burkát viselnek, este paradicsommadárrá változnak, áttetsző mintázatú harisnyatartót és melltartót, színes csipkével és ékkövekkel díszített tangabugyit vesznek fel; éppen fordítva, mint a nyugati nők, akik napközben elegánsak és szexik, mert a társadalmi státuszuk ezt követeli, de amikor hazaérnek, kiszáll belőlük minden erő, kimerültségükben laza és formátlan holmikba bújnak, és ezzel minden csábítási szándékról lemondanak.„ „(…) elgondolkodtam Annelise és a többi nyugati nő életén. Reggel felkel, valószínűleg beszárítja a haját, majd gondosan felöltözik a szakmai státuszához illően, ami azt hiszem Annelise esetében inkább jelent elegánst, mint kihívót, tehát gondosan megtervezi a kinézetét, nyilván jó sok időt eltölt vele, majd elviszi a gyerekeket óvodába, a munkanapja mailezéssel, telefonálással és különféle találkozókkal telik, este kilenc felé ér haza, kimerülten (Bruno hozza el a gyerekeket az oviból, ő vacsoráztatja meg őket, neki köztisztviselői munkabeosztása van), ekkorra Annelise-ből már kimegy minden erő, kinyúlt pólóba és melegítőgatyába bújik, így mutatkozik ura és parancsolója előtt, és Bruno úgy érzi, nyilvánvalóan úgy érzi, hogy tulajdonképpen itt kicsesztek vele, sőt Annelise is úgy érzi, kicsesztek vele(…)”

A Behódolás főhőse egy 44 éves érzéketlen, reményvesztett, öngyilkos hajlamú kreatúra, aki a szex és az evés iránt mutat csak érdeklődést, na jó, és doktori dolgozatának témája, a dekadens író, Huysmans gondolatai iránt. Ez a francia egyetemi tanár képtelen a szeretetre, kötődésre, bármire. Semmi értelme az életének és ezt ő is tudja. Amikor zsidó barátnője szülei nyomására kiköltözik Izraelbe a franciaországi politikai helyzet miatt, fel sem vetődik benne, hogy marasztalni kellene. Anyjára az „idegbeteg kurva” jelzőt használja. Apja halálával kapcsolatban egyedül az öreg terepjáróján és vadász szenvedélyén töpreng el, ezekről nem is tudott, részletesen leírja a Mitsubishi Pajero Instyle terepjáró típus tulajdonságait.

A Behódolás nyilván nem a legjobb regénye Houellebecq-nek, az eleje érdekes, utána elnagyolja, sablonokból építkezik, mint egy szappanoperában, pont akkor sétálnak be a képbe emberek, amikor szükség van arra, hogy valaki elmagyarázza, mi történik a polgárháború szélére sodródott országban. Nem átallja azt az aranyköpést sem bevetni, hogy akinél a gyermek, annál a politikai győzelem. A világ meghódítására törő iszlám a szaporodásra hajt, miközben a civilizált világ ernyedten kihal. Közhely, a konzervatív pártok előszeretettel példálóznak vele, lehet nevetni rajta, de igaz, láttuk mi ezt kicsiben Koszovón például, ahol az albánok stratégiája is ez és eddig nagyjából bevált nekik.

Én legjobban azt élvezem ebben a regényben, ahogyan leleplezi a hangadó kortárs politikai trendeket, a pártok közhelyes gondolkodását, átlátszó stratégiáit, működési mechanizmusait. Tökéletesen érzi az ellentmondásokat, amikkel működnek. Például, amint megnyeri a választást a Muzulmán Testvériség Franciaországban, azonnal átnevezik a Sorbonne-t Iszlám Egyetemre, ahol csak hithű muzulmán tanárok taníthatnak, a többit azonnal kirúgják.

Orwell 1948-ban megírta 1984-et, nagyjából be is jött a szép új világ.:) Houellebecq most vizionálta mi lesz 2022-ben. Remélem, nem válik valósággá. Ja és a behódolás ebben a kontextusban nem rosszat jelent, hanem ez „az emberi boldogság csúcsa”, „amikor egy férfi behódol Istennek”.

Idén különösen kedvez az időjárás a barangolásra. Se szél, se fagy, se hó. Rózsa nyílik a kertekben karácsonykor a Balaton fölött. Vétek autóba ülni, de ha mégis autóval jön ki az ember Veszprémből, akkor érdemes letenni Lovason például a faluház parkolójában, a falu központjában, kiszállni és akkor végre nagy levegőt venni.

Alsóörs és a Balaton mindössze egy kilométer járásra van innen, maximum húsz percnyire Lovastól, a másik irányban Paloznak nem egész két kilométerre, utóbbi is bő fél óra alatt megtehető. Közben háborítatlan tájban gyalogolhatunk, az aszfaltút szélén, de nem jár errefelé sok autó, különösen hétvégén nagy a csönd. Varjak uralják a terepet, rátelepszenek az útra is, csak az utolsó pillanatban repülnek el, amikor megközelítjük őket. Vasárnap délután két biciklissel találkoztam Paloznakra menet és elment két három autó is mellettem, a Veszprémi Művész Céh adventi rendezvénye „pörgette fel” a forgalmat. Praznovszky Mihály fogalmazta meg, Paloznaknak varázsa van, lelke van. Az ember egyből otthon érzi magát, ahogy besétál a faluba. Itt még a hordókban is könyv van. Nyaranta a faluház előtt le lehet tenni a könyvespolcként funkcionáló hordókba a kiadványokat, amiket tovább adnánk és ugyaninnen vihetünk másik olvasmányt.

Paloznak „kicsi falu, nagy ambíciókkal”, ahogy Czeglédy Ákos polgármester mondta a Művész Céh vasárnapi kiállítás megnyitóján. A kultúra területén próbálnak valami egyedit adni. Most például a kultúrházban láthatók a megyei festők munkái, de ezen a már emlegetett rendezvényen itt volt Karafiáth Orsolya költőnő, Oberfrank Pál színművész, a Petőfi Sándor Színház igazgatója és Praznovszky Mihály irodalomtörténész. Mindhármukkal emlékezetes karácsonyaikról beszélgetett Czuczor Sándor európai jószolgálati nagykövet. Dr. Naményi Miklós főorvos operaáriákat énekelt, Kisnémeth Ferenc képzőművész pedig örömzenét játszott. Géczi János költő, egyetemi tanár pedig a Séd kritikai folyóirat legújabb számát mutatta be. Közben forralt bort lehetett kóstolgatni illetve a Balatonról most megjelent könyvet nézegetni, amelybe dr. Zentai Gabriella szerkesztőnő ismert verseket valamint képzőművészeti alkotásokat válogatott be.

Ez volt vasárnap, de mindig van valami, például szenteste is Paloznakon az éjféli mise után karácsonyi műsort terveznek kint a téren forralt borral, teával. Aki komolyabban megéhezne, több jó vendéglőt is talál a környéken, Paloznakon, Csopakon, Alsóörsön, valamint borászatot. De nem kell okvetlenül bort inni, ahhoz, hogy a mennyekben érezze magát az ember itt a Balaton fölött, ahonnan napközben csodás a panoráma, éjszaka meg olyan sötét van és csak néha pásztáznak át rajtunk furcsa fények, mintha Szent Péter nézne le ránk, lámpással keresve az embert.

Ásom a kertet, a napos részét tavaszra be szeretném ültetni zöldségekkel, gyógynövényekkel. Már el is kezdtem olvasni hozzá az Öngyógyító kert című könyvet, a benne ismertetett kertészkedési metódus lényege, hogy kemikáliák nélkül, a természetes ellenségekkel védjük a növényt a kártevőktől. Éppen ezért ültetünk a paradicsom mellé például bazsalikomot, a krumpli mellé tormát stb.

Könnyű most ásni, finom nedves a talaj. Meglepett, hogy vörös föld fordul ki az ásó nyomán, holott tudom, hogy Lovas is a vöröskő vidékéhez tartozik, mint a Balaton-felvidék nagy része. De ami igazán meglepő, hogy itt termékeny a terra rossa, nem úgy mint a mediterránon, ahol emlékezetem szerint legfeljebb babérfák, meg mandula és fügefák ágaskodnak benne ja és szőlő. Paloznakon láttam a nyáron egy csodálatos balatoni panorámás kertben, micsoda paradicsomok és paprikák nőnek a vörös földben. Nem tudom a zöldségekhez hozzáad-e valamit a talaj ásványossága, mert csak a borászoktól hallani, hogy az itteni borokon átsüt a speciális talaj, a „mineralitás”. Na, kíváncsi vagyok, milyen lesz itt a paradicsom, a zöldség, répa.  Pósfai Mihály geológus professzortól, akadémikustól tudom, hogy a kötőanyag a vöröskőben többnyire amorf kova, amiben apró hematit pikkelyek vannak, azok színezik vörösre. Ugyanúgy, mint ahogy a vörösiszap is a hematittól vörös (és a hematit volt évezredekig a legfontosabb vörös festék). Ebből gondolom, hogy a terra rossában is hematit van.

 A földtörténet perm korszakában halmozódott fel a kvrachomok valami nagy hegység lábánál, mint manapság a Himalája tövében. Aztán mikor ezt elborította a víz, akkor összeállt kemény kőzetté. Később meg ismét szárazra került, itt-ott felgyűrődött, dombok lettek belőle, amik azóta csak kopnak – meséli a professzor. Hozzáfűzi: a vörös homokkő Almádi-Füred és Szepezd-Révfülöp-Balatonrendes-Badacsonyőrs környékén van a felszínen. A felszín alatt máshol is megvan a Balaton-felvidéken, csak a későbbi, triász mészkő eltakarja.

Na én most felforgatom a kertünkben a vörös földet. Jól esik a fizikai munka, csak gondolkodni ne kellene közben, de ilyenkor épphogy elszabadulnak a gondolatok.

Ma van Ottó születésnapja, a 61.

Boldogan szedem a diót késő délután, amikor hazaérek a munkából. Esőben keresgélek a vizes fűben, avarban. Lehántom a zöld, fekete burkot a termésről. Nincs diószedési kultúrám, sose volt diófánk eddig. Ez a lovasi az első. Így aztán nem tudom például, hogy érdemes-e egyáltalán bíbelődni a fekete aszott diófejekkel. Nyilván rosszak. De nincs szívem eldobni őket. Olyan illatos a dió zöld/fekete burka még ilyen nyálkásan, rohadtan is. Eddig csak a dióleveleket szagolgattam. Szokásom volt letépni egy diólevelet és összemorzsolni a tenyeremben, közben szagolgatni. Pontosan érzem most is a dióburok illatát, de nem tudom leírni, nem tudom mihez hasonlítani ezt a szagot. Nagyokat szippantok a levegőből a diófa alatt és közben erőt veszek. Néha megállok kitárt karokkal és hagyom, hogy belém áramoljon a mindenség. Messziről három macska figyel. Két cirmos és egy fekete. Barátságos macskakolónia él a szomszédban, egyből megbarátkoztak velem is a konyhaablakon keresztül. Nem tudom, a mi macskánk mikor szokja meg őket. Egyelőre kerülik egymást. Pontosabban a mi cicánk idegbajos városiként viselkedik, miközben ezek a falusi macskák olyan természetesen életrevalók és boldogok. Mint én a diófa alatt.

Ezért is lepett meg, amit Zita barátnőnk mondott, hogy a szerb közmondás szerint nem jó diófa alatt aludni, mert a rossz kisugárzásától kábák leszünk, ha felébredünk. Ha egyáltalán felébredünk. Ko zaspi pod orahom, mozse da se ne probudi. Sejtkárosító juglont tartalmaz, gondoljak csak bele, emlékeztetett rá, hogy a diófa leveléből készült főzet rovarölő. Meg egyébként is, semmi nem nő meg a diófa alatt. Titokzatosak ezek a növények. Szintén Zitától hallom, Horvátországban legalizálták az indiai vadkendert orvosi célra. Mástól is hallottam, hogy szabadon termeszthetnek vadkendert a rákbetegek déli szomszédunknál, mert a kannabisz megöli a daganatos sejteket. Ha ez igaz, akkor mire vár a gyógyszeripar? Nem lehetne ezt gyorsabban kideríteni? Annyi a daganatos beteg.

Interneten utánanéztem és találtam leírásokat az úgynevezett kannabisz olajról, vagyis kivonatról, amit rákbetegeknek ajánlanak: „lényegében a tested azokkal a tiszta molekulákkal eteted, amelyek lehetővé teszik azt, hogy kiegyensúlyozott maradj, mivel az összes betegség a szervezet összhangjának megbomlásából ered. A kannabisz olaj hatásos szinte minden betegség esetén.” Jó lenne, ha igaz lenne, bár éppen ez az utolsó mondat ébreszt némi kétséget. Állítólag klinikai kísérleti fázisban van. Sürgősen meg kell kérni Esztert, kérdezzen meg erről orvosokat. Miért szenvedjen annyi ember, ha ilyen egyszerű a megoldás?

Nézem a kertet és a macskákat. Már csak árnyakat látok a sötétben. Sötét kis szobrokat, akik pillanatokra helyrebillentik a lelkem mindenféle kemikáliák nélkül. Hívom őket, de egyelőre nem jönnek közelebb, csak ha enni adok nekik.

Bartuc Gabriella

Kacsák sétálgatnak a füredi szívkórház előtti parkban. A természet pillanatok alatt visszafoglalja a magáét. :) Ez az elvarázsolt, álomba merült város is  szép, nem csak a nyüzsgő nyári. Ősszel is várjuk a tursitákat. A füredi Tourinform iroda tárva nyitva :)

Piros tetejű tanyákat látok messze, körben, a balácapusztai római kori villagazdaságtól tisztes távolságra. A látogatókra várva, a távoli parkolót lesve mindig egy tanyán állapodik meg a tekintetem. Szép. Így messziről legalábbis. Azt hiszem, tudnék ott élni, kint a természetben. Nem lenne az menekülés az emberi világtól, inkább engedelmeskedés valamiféle ősi ösztönnek. Persze fogalmam sincs, hogy lenne-e erőm művelni a földet, állatokat tartani, de egyre inkább vonz a gondolat.

Már több mint egy hónapja kint dolgozom múzeumőrként Balácapusztán. Első pillanattól kezdve lelkesít a pusztaság látványa, érzése, jólesik nézni a fákat, a fűtengert, a felhőket. Eszembe jut régen halott apám, aki mindig tanyára vágyott, hogy aztán ott beteljesüljön a sorsa, a teljes csőd. Mindenhez érteni kellene annak, aki kint a természetben, teljesen magára hagyatva próbál élni. Vagy éppen semmihez?  Ez utóbbi nyilván kész tönkremenés, aminek persze lehet valamiféle felszabadító ereje. Megszabadulás minden kötelességtől, ami életünk során gúzsba köt. Beolvadás a természet rendjébe, a nagy egészbe. Na tessék, megtaláltam a menekülési útirányt magamnak. :) Az ösztöneim, az öröklött hajlamaim erre visznek? Hogy a végzetről már említést se tegyek. :)

Hamvast olvasok napok óta, amióta esik az eső. Tudtam, hogy nála megtalálom a magyarázatot erre a különös, ösztönös vágyódásra, amit a természet, a természetes életmód iránt érez az ember. A legtöbbünkben van valamiféle természetrajongás. Elég volt kijönni ide tíz kilométerre a várostól, hogy feléledjen bennem is az érzés. Wordsworth avagy a zöld filozófiája című esszéjében Hamvas azt írja: „A természet felé senkinek sem az emberi, hanem az emberinél sokkal mélyebb és ősibb énje fordul. (…) Van lélek, amely mélyebb, mint a szellem, mélyebb, mint az élet, mélyebb mint a föld. A többihez viszonyítva ez az első lélek. Ez semmit sem ismer abból, ami később keletkezett: a formákat, a mozgást, az életet, az embereket. Számára még az ásványi lét is túl bonyolult, nehéz és túl elvonatkoztatott: túl magas.  (…) A köveknél is mélyebben van.” Ismerkedem tehát az első lelkemmel. Magamban a legegyszerűbbel. Az ős lénnyel. Ami „határtalanul mély, végtelenül egyszerű, néma, sötét, háborítatlanul nyugodt és feloldhatatlanul magányos”. Innen egyszerre megérti az ember, „hogy gondterhelt éveink csak pillanatok az örökkévaló csendben”. A gond ebben a végtelen csöndben, ebben a mélységben, ebben az ősi kezdetben eloszlik.

A magányt nem kell szó szerint érteni, mert azért van itt jövés-menés. A látogatókon kívül egy őz is benézett hozzánk valamelyik reggel. Amikor meglátott bennünket közeledni, nem ijedt meg, elfutott, átszökdécselt a réten, de megállt a földút közepén és sokáig nézett vissza ránk. Ott tűnt el a bokrok között, ahol a róka is szokott, csak előtte hosszasan szaglászta a terepet. A nemesvámosi gólya is végigsétált már nálunk a mezőn, ő is egy reggel járt itt. Méltóságteljesen lépegetett a faházaknál a magas fűben, nyugodtan fotózhattam a telefonommal, nem zavartatta magát. Az őz látványa annyira lenyűgözött, hogy még a fényképezőgépem is elfelejtettem elővenni.

Van egy múzeumi nyestünk is a kőtárban, évek óta nem lehet elijeszteni, úgy látszik ragaszkodik a római kori szarkofág és egyéb kőmaradványokhoz, annak ellenére, hogy nem tesznek jót az egészségének. Napokig tüdőbajosan köhögött, most csendben van. Lehet, hogy meggyógyult? El nem pusztult, mert takarítás közben rendszeresen látjuk a poros lábnyomát például a makettek faburkolatán.

A világ vége pedig a világ kezdete – mondta egy okos ember. És tényleg, azzal, hogy a Naplótól egyik pillanatról a másikra kirúgtak bennünket, most pedig, mintha nem is léteznénk, nem hívtak meg bennünket a megyei napilap 70 éves évfordulójára, tulajdonképpen elérték, hogy összekapjuk magunkat és megpróbáljunk saját erőből olyan online újságot indítani, amilyent érdemes.

Viszolygással vettük tudomásul, hogy a Napló főszerkesztője sok olyan kollégát nem hívott meg a ma esti, május 12-i ünnepségre a Hangvillába, akik tőle eltérően életük 20-30 évét beépítették ebbe az újságba. Úgy tesz, mintha vele és tanácsadóival, támogatóival kezdődött volna minden. Ám akkor nem értem, minek ünneplik az alapítás 70 éves jubileumát? Ünnepeltethetnék például a kinevezésük évfordulóját, szemérmetlenül.

Végül is, szemernyit sem csalódtunk bennük. Várható volt ez a mai mellőzés is. Így viselkednek, ilyen fölényesen, mert megtehetik. Nincs, aki megmondja, hogy ez az egész rosszul veszi ki magát. Önvizsgálat, önismeret? Nem kenyerük, kerülik, mint ördög a tömjént. Holott, ha gyakorolnák, kevesebb lenne a hamis önkép és erősebb lenne a demokrácia. Több lenne a bölcs és kevesebb az esztelen döntés.

Áthúzták az életünket, szegénységbe taszítottak bennünket – hogy patetikusan fogalmazzak.  Ennek ellenére elhatároztuk, hogy ábrázatunkat mosolyra szoktatjuk. Miért ne? Nem hibbantunk meg, csak rádöbbentünk, hogy a világ vége pedig a világ kezdete. Magyarán szólva ideje összekapni magunkat és normális újságot csinálni sürgősen, mert falra mászik már az ember a sok rosszul megírt hírtől és nekrológtól. Ha nem teszünk semmit, a mentális kultúra tovább zuhan és akkor a szakma méltóságáról még nem is beszéltünk. Hozzáértés? Bátorság? Kockázatvállalás? Vagy legalább kimenni a helyszínre és ott első kézből tájékozódni? Tényleg nincs értelme? Tájékozottnak, őszintének már tényleg nem érdemes lenni, vagy mi? Nem olyan környezetben élünk, amelyik ezt honorálná? Ez utóbbit nem hiszem.

A helyzetből következően a feladat adva van. Véget kell vetni a blöffnek, a hantának, az alakoskodásnak. A világ egyensúlya érdekében el kell végeznünk a munkát, ami véleményünk szerint az újságíró feladata: a hiteles tájékoztatást. Enélkül nem tudjuk megérteni sem önmagunkat, sem a másikat, sem a világot. Holott ez mégiscsak elkerülhetetlen lenne a szabad ember számára.

Kollázs: Fenyvesi Ottó (www.fenyvesiotto.hu)

Kövessétek a blogot a facebookon is!

Régen nem írtam, mert minden erőmmel munkát kerestem hónapokig. Kemény iskola volt szembenézni az előítélettel, hogy aki 59 évesen erre kényszerül, annál valami nem stimmel. Az többnyire eszébe sem jut a döntéshozóknak, a pályázatkiíróknak, hogy esetleg ott a baj, ahonnan elküldték az embert nyugdíj előtt három évvel... Merthogy nekem speciel három évem hiányzik a negyven ledolgozott munkaévből, amivel a nők most nyugdíjba mehetnek, ha el nem törlik ezt a lehetőséget is, mint ahogyan szépen csendben törölték a Munka Törvénykönyvéből a nyugdíj előtti védettséget.

Szóval, mindössze három évet kellene összegüriznem és akkor jöhetne a jól megérdemelt diplomás minimálbér körüli összeg után járó horribilis nyugdíj. Én különben azt hittem, hogy a sírig dolgozni fogok, hogy éhen ne haljak. De mint kiderült, ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem tartanak igényt a tudásomra. Nem csak az enyémre. Az a helyzet, hogy az ötven fölötti álláskeresőket leírták. Elméletben létezik ugyan a 40+ programba bekerülők támogatása, de a munkaügyi központban azt az információt kaptam tavaly év végén, hogy kimerült az alap, nincs benne pénz, hogy idén mi lesz, azt pedig nem tudni. Tanfolyam, átképzés, továbbképzés nincs. Úgy gondolják, kár lenne pénzt ránk pazarolni? Az elmúlt kilenc hónap tapasztalatait mérlegelve azt kell, hogy mondjam, tényleg erőszakos nemzedékcsere folyik. Lapátra teszik az ötveneseket.

Éppen ezért meg kellene szervezni az ötven év feletti álláskeresők érdekvédelmét. Bennünket nem véd senki, erős előítéletekkel kell megküzdenünk a munkabírásunkat illetően, miközben a nyugdíjkorhatárt egyre magasabbra emelik. Dolgoznunk kellene, de nem kapunk munkát. Kilátástalan helyzet. Miközben írtam a pályázatokat és jártam a cégeket, pontosan láttam, mennyi mindenben a hasznukra lehetnék (pl. tudnék szerbül beszélni a menekültekkel a Bevándorlási Hivatalban, blogolhattam volna a Nemzeti Parkról, amellett, hogy szívesen raktároztam is volna náluk, hiszen Hamvas Béla is raktáros volt és hol vagyok én a nagy filozófushoz képest?). Vagy akár örömmel merültem volna el a Nemzeti Művelődési Intézet bokros teendőiben, úgyis nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mit csinálhatnak – hogy csak néhányat említsek a meghirdetett közmunkák közül, ahol nagy kosarat kaptam). De jelentkeztem fordítónak, szóvivőnek, PR-osnak, HR-esnek, újságírónak, szerkesztőnek. Érzésem szerint a Napló online-hoz is beadtam véletlenül a pályázatomat, mert úgy hirdettek, hogy homályban maradt, pontosan ki van mögötte. A legtöbb helyről válaszra sem méltattak vagy udvariasan elutasítottak. Így aztán magamban füstölöghetek, amiért senkit nem érdekel, hogy én már igazán csak a munkára koncentrálhatnék (nem mintha eddig nem így lett volna, nekem mindig a munka volt az első sajnos). Nem kell már gyereket nevelnem, túl vagyok az élet nagy viharain (remélem) stb., stb.

Végül kéthete felvettek szezonmunkára a múzeumba, amiért nagyon hálás vagyok. De őszre újra aktuális lesz a kérdés. Újra találkozunk a sorstársakkal, mert sok ötven fölötti álláskeresővel összeismerkedtem interjúkra várva, előszobázva, rengeteg élettörténetet hallottam. Én még hálás lehetek a sorsnak, hogy nem pályám kezdetén, hanem a végén ért ez a balszerencse „jóakaróim” révén, akik azóta sem nyugszanak, hogy kirúgtak. Néha az az érzésem, hogy utánam nyúlnak, de remélem, ez csak félelem. Az viszont igaz, hogy hazugságokat terjesztenek rólam. Kettőt ezek közül fontosnak tartok cáfolni. Az egyik, hogy felkínálták, továbbra is írjak a Naplónak. Ez nem igaz. Amikor szeptember 4-én egyik percről a másikra a lapkiadó ügyvédje közölte velünk, hogy ki vagyunk rúgva, én azt kérdeztem, hogy miért. Illetve hangosan gondolkodva azt mondtam az új főszerkesztő asszonynak, hogy azt sejtettem, hogy nem maradok felelősszerkesztői pozícióban, mert szemmel láthatóan nem vont be a terveibe, de hogy húsz év után még írni sem hagynak, azt nem gondoltam volna. Erre visszanézett és gúnyos arckifejezéssel annyit kérdezett: „Miért, írnál?” Na, ezt én nem tartom állásajánlatnak. Egyébként, őszintén, látva a lap mélyrepülését, most már örülök is annak, hogy ebben nem kell részt vennem.

A másik hazugság, amit visszahallok, hogy kommunista vagyok. Ezt megbélyegzésként mondják, ezzel akarnak szalonképtelenné tenni. Ám nem tudom, mire alapozzák? Arra, hogy szolidáris vagyok, hogy szegénypárti vagyok és azt vallom, hogy mindig segíteni kell a gyengébben? Ettől még nem gyűlölöm a gazdagokat és eszem ágában sincs proletár diktatúrában látni a megoldást. Az égbekiáltó igazságtalanságok tényleg idegesítenek, az igazságtalan elosztás, hogy az egyiknek annyi sem jut, hogy tisztességesen megéljen és eltartsa a családját, miközben rendesen dolgozik napi nyolc órát, a másik pedig azt se tudja már mit csináljon a pénzével. Tudom én persze, hogy ez örök probléma, mióta világ a világ, a gazdagok még gazdagabbak akarnak lenni és eszük ágában sincs a szegényekkel osztozni (tisztelet a kivételnek). Márai is megírta, a gazdag ember elsőrendű ismertetőjele, a csillapíthatatlan szerzői ösztön. „Rendes gazdag addig szerez, amíg él.” Ha mást nem, akkor potyajegyet a koncertre. De hagyjuk is ezt a témát a filozófusokra.

Még csak annyit üzennék a „jóakaróimnak”, tudom, hogy nincs értelme egyenlőségre törekedni a világban, de emberségre annál inkább. Sok ember azért szegény, mert embertelenül kihasználják. Ezt ellenzem, mármint a másik ember kihasználását. De nem azért, mert kommunista vagyok, mint a „jóakaróim” terjesztik rólam, hanem lehet, éppen keresztény neveltetésemnél fogva. Szigorú keresztény családban nőttem fel. A kereszttestvérem, gyerekkori játszópajtásom katolikus pap lett, Magyarkanizsa plébánosa. Csakhogy, mivel engem valóban vallásosan neveltek, én soha nem használtam a hitem pozíciószerzésre, vagy pozícióim megerősítésére. Soha nem kérkedtem vele, nem tettem a kirakatba, mert a vallás magánügy. Isten mentsen meg tőle, hogy szerepzavarba kerüljek, mint egyes látszat keresztények, akik úgy képzelik, hogy ők az igazság egyetlen letéteményesei és ők döntik el, ki üdvözül és ki kárhozik el ebben a városban. Összetévesztik pozíciójukat az érsekével. Hogy ne mondjam, pápábbak a pápánál. Ideje a szemükbe nevetni és azt mondani: nagy tévedésben vagytok, ideje kijózanodni!