Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Ami az újságból kimarad

Támad a medve

2014. szeptember 24. - Bartuc Gabriella

Szülőföldem címmel megnyílt Péterfy Gizella marosvásárhelyi születésű, 1990 óta Balatonkenesén élő festőművész eladással egybekötött kiállítása a helybeli Katica pékség kávézójában szeptember 20-án. A Veszprémi Művész Céh tagja, a veszprémi, almádi, ajkai tárlatok nívódíjas művésze az idei nyár akvarell termését tárja a látogatók elé. A 2014-es nyárét, amely szépen indult Erdélyben, a Bucsin hegyi családi birtokon, de rossz véget ért, mert besétált egy medve és széttépte a festőnő állatait, a két bárányt, a kakast, a tyúkokat. Következő éjszaka visszament a maradékért. Ezek után Gizi, aki ép bőrrel megúszta a találkozást az anyamedvével, felpakolt és hazajött Kenesére, nem várta meg, hogy ő is sorra kerüljön.

Elvette a szülőföldemet a medve – fogalmazott a festőnő kiállítása megnyitóján Balatonkenesén, de kisvártatva hozzátette, végül is, ha az átélt trauma miatt most egy ideig nem is megy vissza Erdélybe, az a táj már örökre az övé marad, hiszen töviről-hegyire megfestette, abszolválta. Tíz éve, hogy májustól őszig minden nyarát ott tölti a birtokon, amit a nagy család, Gizi testvérei és unokatestvérei vásároltak vissza és építettek rá komfortos faházakat egymástól hallótávolságra. Mi is eltölthettünk ott egy felejthetetlen hetet Noémival és Ottóval 2007 júliusában. A Bucsin azon kevés helyek egyike, ahova visszavágyom. Ahol hosszú időt el tudnék tölteni. Ha nem félnék a medvétől most már én is. Akkor is tiltották már, hogy bármi élelmet kint hagyjunk a teraszon, vagy a ház körül, be is tartottam, de azért nem vettem igazán komolyan, mert ugye Micimackó köztudottan mézen él és körtén. :)

Egész napos autózás után, rázós utakon érkeztünk meg Parajdra, a Péterfy-birtokra. Hegynek fel, hegynek le, éppen mire besötétedett. Az este és a hajnal a legtitokzatosabb arrafelé. Furcsa állathangok a mélységes mély csöndben. Éjszaka totális sötétség van, csak a hold és a csillagok világítanak, na meg Gizi különféle bányász fejlámpái, viharlámpái, gyertyái panorámás műtermében, ami egyben az ebédlője és konyhája is. Bátor nő, hogy bevállalja a magányos hegylakó életet, kutyájával, Fürgével megerősítve. De annyira jó ott lenni, hogy nem tud ellenállni. Erdély kiapadhatatlan erőforrás, talán mert kitárul a szívünk és a tekintetünk a végtelen tájra, ahol nincs más csak az ég és a hegy, meg a patak. Ahol patak folyik, ott pedig, mint tudjuk, áramlanak a gondolatok is.

Szóval, ha kitavaszodik, menni kell, legalábbis eddig így volt. A hegy tele van szénaillattal, meg még talán a só illatát is érezni, hiszen ott van a közelben a parajdi sóbánya. A csodálatos felszín alatt, amit Gizi minden képén mélykékre és mélyzöldre fest, elképzelem, hogy verejtékes fehérség uralkodik, a só fehérsége. A halottak fehér színe és a szökevények sápadtsága. De Gizit érdekes módon ez az egész só história hidegen hagyja, legalábbis a festményei alapján így látom. Őt csak a szinte meseszerű táj érdekli, akvarelljein szinte eggyé válik a természettel. Az idei végzetes medvetámadást ábrázoló festménye sem sikít, nem véres és nem felkavaró, mert nem a tragédia oldaláról ragadja meg a témát. Inkább lefesti emlékezetből teljes pompájában gyönyörű kakasát, amit elsőként csapott le a medve.

Akvarelljeit és olajképeit valami időtlenség, a boldogság lehelete lengi be, épp úgy, mint a Bucsin majdnem idilli világát, amelyben kutyájával sétál, akár nyolc kilométert is gyalogol a piacig, visszafelé stoppol. Vagy vízért megy a patakra. Vagy konyhakertet művel. A hegyen meg kell dolgozni a vízért, a melegért, az ételért. Este és hajnalban hideg van, még nyáron is be kell fűteni olykor, fát kell hasogatni a vízmelegítéshez is, ha fürödni akar az ember és a szauna se működik gombnyomásra magától. Engem mindjárt bele is húzott a vödör a patakba, lehajoltam, hogy megmerítsem, amikor teleszaladt, hirtelen olyan nehéz lett, hogy magával rántott, mert el nem engedtem volna a Gizi vödrét. Legalább megvolt a reggeli fürdés.

A Bucsin olyan hely, ahol legszívesebben a fűben heverészne az ember reggeltől estig könyvvel a kezében. :) Volt amikor én otthon is maradtam olvasni. Gizi nagyon felpörgött, kecskére alkudott egy paraszttal bent a faluban. Nem ám, hogy megegyeznek mennyi pénz és visszük a kecskét, többször is oda kellett menni beszélgetni erről-arról, csak úgy mellesleg a kecskéről is. Más ott az időmérték, ráérnek, mindennek megadják a módját az emberek.

Ottó már réges régen kitisztította, megjavította az ólat a kecskének, amit most szétszedett a medve. Azért akart nagyon beszerezni egyet, ha majd megjönnek a gyerekek a családi ünnepre, azt hiszem, augusztus 20-ra, akkor örüljenek a vicces állatnak, vagy ilyesmi. Ezek a részletek már homályba vesztek.

Viszont, sose fogom elfelejteni a patakmorajlást a Küküllők forrásánál és a homokszürke és olajzöld zuzmópatinával bevont nagy köveket, sziklákat, mint valami ősrégi halottaknak állított oltárok, de mégsem nyomasztóak, inkább megnyugtatóak, a természet rendje olvasható ki belőlük, mint Péterfy Gizella képeiből.

A hegyi pásztoroknál tett kirándulásunkra is úgy emlékszem, mintha ma lett volna. Fönt a Bucsin-tetőn éles szél fúj, érezni a magasságot és az elhagyatottságot. Egy kalyibában alszanak a pásztorok, férfiak, nők, gyerekek egy rakáson. nem sokat vannak tető alatt, kint járnak a tehéncsorda meg a birkák után. Az öt-hat kisebb-nagyobb kutyákból álló falka pontos hierarchiában dolgozik, azonnal látni, ki a király. :)

Ám nem csak a személyes élmények miatt szeretem Gizinek ezeket a most már akár 40 ezer forintért is megvásárolható képeit. Hanem mert mély kékjei és zöldjei a boldogság gyógyító, enyhe áramát hozzák, felidézik az elveszettnek hitt archaikus tájat, amelyben mint tudjuk, még kerek volt a világ. Kivéve, ha támad az anyamedve.

Peterfi Szfvar.JPG

 

P1150544.JPG

P1150539.JPG

gizi haza.JPG

 

parajd piac01.JPG

gyimesi indulas.JPG

otto gyimesben fekszik.JPG

ferike+gizi+otto.JPG

ferike nez.JPG

 

Satisfaction

I can't get no satisfaction

Ottóból próbálom kiszedni, neki miért fontos a Rolling Stones. Tudom, hogy ő igazából mindig is a Ramones-okért rajongott, meg a Led Zeppelinért. Nekem viszont Jagger nagyon bejött és Bob Dylan is. De most a Rolling Stonesokat hallgatjuk, mert a veszprémi antikváriumban róluk beszélget Ottóval, Kőrösi Csabával és Molnár Sándorral Varga Róbert kollégám.

Amikor faggatom, Ottó olyasmit mond, hogy őt a Rolling Stones vezette el a rock zenéhez. Hetedik osztályos korában, 1968-ban a bácstopolyai iskolában rendezett bulikon (teadélutánokon :) ) a osztályfőnökük (Fratrics Iván) kislemezeit hallgatták, Tom Jonestól a Delilah-t, meg a Green, Green Grass of Home-ot, a Beatlestől az Ob-La-Di Ob-La-Dát, meg a Love Me Do-t. És akkor egyszer csak megjelentek a Nyeső fivérek a gitárjaikkal és elkezdték játszani a Satisfactiont. Leírhatatlan volt a hatás, csak álltak és nézték.

A Stones elementáris hatásában mindig is benne volt Jagger mögött a két gitáros agresszív illetve lélekkel teli, anarchiába hajló, de azért technikás játéka, Keith Richards és Brian Jones egyénisége. A szitár, a csörgődob meg a keleties feeling is hozzájuk tartozott, holott ezek a fiúk talán sose voltak hippik. Csak lázadók és kivetettek, aztán meg multimilliomosok, de a történet ez utóbbi része engem nem annyira érdekel.

Inkább azt kutatom, mitől nyit meg bennem olyan csatornákat a zenéjük, amit talán semmi más. Príma, mondaná Gombás Gabi kilencven éves szabadkai nagynénje. Egyszerűen emelkedett hangulatba kerülök, ha hallgatom a Satisfactiont, a Street Fighting Man-t, a Honky Tonk Woman-t, a Start Me Up-ot, a Get Off My Cloud, vagy a Sympathy Of The Devil-t.

Ebben az örömben benne van a fiatalságom felszabadító érzése is nyilván. Az adai Bara-parti iskola új szárnyának emeletén volt a „kisbolt” és ott szünetekben a nagyok rakták a lemezeket, bömböltették a zenét a hangszórókon. Még mindig 1968-at írunk. Szólt az I Can’t Get No Satisfaction és nagyon jól éreztük magunkat. Az senkit sem zavart, hogy egy szót nem értettünk belőle – szerbhorvát és német nyelvet tanultunk, angol tanár egy szál se volt még. Utólag látom, milyen jó, hogy az igazgatónknak se volt halvány gőze róla, mert azért mégis csak azt bömbölte a hangszóró, hogy „nem tudok kielégülni” illetve „nem érzek örömet”. Vagyis, hogy kurvára rossz ez a világ, ahol a rádióban csak papolnak, tömik a fejünket haszontalan információkkal, a tévében meg olyanok mutogatják, milyen inget viselj, akik nem olyan cigarettát szívnak mint én. Nyers fordításban ilyesmit énekel Jagger ebben a dalban, de tulajdonképpen sose a szöveg volt a lényeg a Rolling Stones-nál érzésem szerint, és ezt Ottó is megerősíti, hanem a fiúk egyénisége, a metakommunikáció és a zenéjükből áradó energia, valami nagy-nagy természetesség és szabadság, mint Kerouac prózájában, vagy Ginsberg verseiben. Ja és Jagger bűnös teste. :) Amit ma is úgy riszál, mint fénykorában. Keith Richards dívának nevezte, akinek kedvében kell járni, mint Maria Callasnak, különben megharagszik. Truman Capote meg azt mondta rá, Jagger olyan mintha a mazsorettek (tamburmajor?) és Fred Astaire paródiája lenne. No azért ennél sokkal erotikusabb jelenség, egyszerűen nézni kell. Nekem 40-50 évesen még jobban tetszett, mint 20 évesen, na azért akkor sem volt kutya. Szűgyi Zoliék osztályába járt nyolcadikban egy gitáros fiú, a Csonti, ő volt hasonló alkatú Jaggerhez, de sajnos komoly szerelme volt, egy szép hosszú szőke hajú úrilány. Ettől függetlenül titokban őérte is rajongtunk. Egyszer beleírt valamit a füzetembe, valami házi olvasmánnyal kapcsolatban, majd elájultam.

Nézem a neten hozzáférhető legújabb videofelvételeket a Rolling Stones koncertjeiről, amatőr munkák, ezért sokkal jobban árulkodnak, mint Martin Scorsese profi filmjében, ahol ők az istenek. Ha többször is jár hátra vizet inni, azért Jagger még mindig olyan lendülettel rohangál, mint fénykorában, mint a ketrecbe zárt oroszlán, miközben locsolja a közönséget az üvegből, Keith meg rúg még egyet-kettőt a bal lábával és meghajlás közben két öklével rámutat a fejére (az agyára), a szívére és a tökeire. Hogy tudják, mit tart fontosnak az életben. Amikor látom, mintha Danilo Kis ikertestvére lenne, ami persze lehetetlen. :) Ottó aranyköpése, hogy egy atomtámadást a csótányokon kívül csak Keith Richards élne túl. Már 1974-ben azt mondta az orvosa, ha így folytatja a drogokkal, fél éve van hátra. Negyven évvel már túlteljesítette. Látom Scorsese filmjében, rágyújt egy füves cigire mielőtt a blues éneklésbe belekezd.

Sokan próbálták megmagyarázni a Stones jelenség okát, hogy ötven évig se unta meg őket a közönség, hogy a hatvanas évek rock bandái közül miért pont ők maradtak színpadon. Zenei tehetségüket és intelligenciájukat senki nem vonja kétségbe, de voltak tőlük zseniálisabb zenészek. Talán mert nekünk, múlt századiaknak a legszórakoztatóbba artikulálják az emberi léttel járó fájdalmas ellentmondásokat. Mert azt az elterjedt művészet filozófiát képviselik, miszerint az ember üres papír, vagy még inkább üres lemez, amit az élet ír tele tapasztalattal és ők ezt mutatják meg, az életüket, önmagukat, semmi többet, de ez is éppen elég.  Nem hazudják, hogy a rock and roll megváltoztatja a világot és azt se mondják, hogy a szegényeken segítene, ahogy a Street Fighting Man-ben éneklik (Hobo fordításában idézem):

 „Mindenhonnan a menetelő lábak zaját hallom, oh fiú

Mert itt a nyár és itt az ideje az utcai harcoknak, oh fiú

De mit tehet egy szegény srác,

Kivéve, hogy egy rock bandában énekel,

mert az álmos Londonban

Az utcai harcosnak nincs már hely. Nincs.”

Hát akkor, mit adnak a közönségnek, ha még a világmegváltás illúzióját sem? Nem tudom. Nekem örömet. Ebben a pillanatban, amikor hallgatom őket, boldog vagyok. Nagyon.

 Rolling Stones (1)_1.jpg

Charlie Watts (hátsó sor balra), Bill Wyman (hátsó sor jobbra), Keith Richards (középen), Mick Jagger (elöl, balra), Brian Jones (elöl, jöbbra).

(Kép forrása: Pinterest)

Lenni vagy nem lenni

Váratlan telefonhívást kaptam pénteken, szeptember 12-én reggel fél tízkor, ami szinte önkívületbe hozott. Döbbenten álltam gyökeret vert lábbal. Megdermedtem, holott sikítani kellett: győzött a becsület és a barátság! Fölmondott a szerkesztő, aki nélkül nem tudják megcsinálni az újságot. Hosszú távon biztosan nem. Nehezen helyettesíthető. Mert ő a legjobb.

Előző nap, szeptember 11-én éppen sokat emlegettem, mert a hírügynökségi jelentéseket figyelve ő volt az első, aki szólt, mi történik New Yorkban és Washingtonban. A Szófia utcai szerkesztőségben az ő asztala volt az ajtó egyik felén a falnak támasztva, a másik felén meg az enyém. Látom, ahogy felugrik a géptől és kiszalad a nagyterembe, közben azt kiáltja: becsapódott egy repülőgép a World Trade Centerbe! Alig hogy J. visszaült a számítógéphez, hogy megbizonyosodjon a hírről, újra kiáltozni kezdett: még egy repülő becsapódott! Az elkövetkező huszonnégy órát többnyire a képernyő előtt töltöttük. Borult a lapterv. Láttuk, valami iszonyú történik. Később értettük meg, hogy akik a szeptember 11-i mészárlást végrehajtották, nem a palesztinok vagy általában a muszlimok sérelmeit akarták megtorolni. Támadás volt ez a modern világ ellen, (ahogy Susan Sontag mondta, a modernitás ellen, amely lehetővé teszi a nők emancipálását is) és igen, támadás volt a kapitalizmus és a pénzügyi világ ellen is.

Azóta se volt olyan kül- vagy belpolitikai hír, ami elkerülte volna J. figyelmét, mert egyfolytában figyel és olvas. Rendkívüli műveltsége kenterbe verne bárkit. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd őt is félteni kell. Bár egyszer, amikor egy csendes, egész normálisnak indult csütörtök délben Barták közölte velük, a központi szerkesztőségből visszaintegrálódott szerkesztőkkel, hogy nincs többet szükség rájuk (aztán csak meggondolta magát), akkor azért elakadt a lélegzetem. Végül maradtak, de igazából akkor és ott fogtam fel, hogy nem a teljesítmény számít, nem az számít, ki hogy dolgozik, hanem valami egészen más.

J. mostani döntése, hogy lelkiismereti okokból feláll és nem csinálja tovább, megindító és felkavaró. Példátlan ebben a mai közönyös világban, amelyikben mindenki azon igyekszik, hogy beilleszkedjen a struktúrába és felvegye annak lelkiismeret-nélküliségét, mert többnyire csak így maradhat életben. Lenni vagy nem lenni súlyú döntés az övé.

Hozzátartozik a képhez, hogy pont akkor jött a hívás, amikor a postás kezembe nyomta a tértivevénnyel kézbesített céges „végelszámolást”. December 3-ig van egészségbiztosításom, értesítenek a csomag első lapján.

Gyorsan el kellene felejteni ezt a húsz évet. Vagy érdemes ezen még gondolkozni? Minden elveszett? Minden erőfeszítés, minden újabb áldozat teljesen hiábavaló? Vinné el az ördög az egészet!

Illusztráció: Alberto Giacometti Caught Hand, 1932-ben készült installáció

giacometti-main-prise.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Éljen a háború?

A szarajevói lövések máig hallatszanak

papp.jpg

„Az emberiség a történelemből nem tanult, újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat.” „Általában nem a hosszú távú gondolkodás jellemzi az emberiséget, könnyen bedől a rövidtávú haszon ígéretének az ember.” „A demokrácia a kellően kiművelt, elegendően tehetős, politikai erényekkel rendelkező társadalmak fényűzése.” Ezeket az aforizma tömörségű idézeteket jegyeztem fel magamnak Papp Sándor szerda esti előadásán a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Bizottsága székházában.

A száz évvel ezelőtt kitört első világháború volt az est témája - sajátos megközelítésben. Többek között annak a mentalitástörténeti abszurditásnak az okait kereste, hogyan történhetett, hogy 1914 nyarán egész Európa ujjongott. „Az első világháború kitörésének napjaiban készült kép Budapest egyik főútvonalán nagy tömeget mutat; ünneplőbe öltözött emberek, a kezek kalapokat emelnek a magasba, a kép közepén fiatalember ünnepi öltözékében, csokornyakkendő- vel, Girardi-kalapban, s kezében egy tábla, rajta a felirat: „Éljen a háború!” Sajátos mentalitástörténeti abszurditás: egész Európa ujjong, vége a tespedt, tunya, a status quo-t bemerevítő békeidőszaknak. A háború itt nem vérözönként, pusztulásként, szenvedésként és halálként jelenik meg, hanem mint az előbbiek alternatívája. Egy bizonyos: a háború kirobbantását üdvöző valóságos tömeglelkesedés nem csupán a mesterségesen felkorbácsolt nacionalizmus következménye volt. Nem is csak a meglepően hosszú békekorszak nyomán természetszerű tapasztalatlan naivitásé, ami a háborúban izgalmas-romantikus kalandot látott. Huszáros bravúr, alapos, villámháborús tervezés, kimeríthetetlennek látszó embertartalék, hatalmas ipari potenciál, addig még nem látott pusztító erejű fegyverek – mind-mind a háború gyors befejezését vizionálták.”  (…) „A háborútól sokan sérelmek és megaláztatások jóvátételét, valamiféle igazságtevést vártak.” (…)

„A több mint négy évig elhúzódó, véres és tömegpusztító állóharcok, a sírgödörre emlékeztető lövészároklét, a halottak, az eltűntek, a hadifoglyok és a megnyomorítottak, hadiözvegyek és hadiárvák elképesztő tömege, a hátországok keserves nélkülözései, az országokon áthengerlő frontvonalak, hamarosan lelohasztották a lelkesedő várakozásokat, és keserű csalódásokat hoztak. A háború semmiben sem tudott igazságot tenni, mert még a halált és a nélkülözést sem egyenlő mértékben mérte. Hadiszállítókat gazdagított, háborús spekulációs vagyonokat alapozott meg, hadikötvények kényszer-vásároltatásával megfosztotta az embereket utolsó tartalékaiktól is, több és több újabb igazságtalanságot, sérelmet és megaláztatást hozott.” (….)

„A háború alatt a Monarchia 9 millió embert állított fegyverbe, közülük 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. A 9 millióból 1,1 millió esett el, 3,6 millió sebesült meg, s több mint 2 millió került hadifogságba.

A kérdés – bár akadémikus – mégis kikívánkozik belőlünk: mindez elkerülhetetlenül szükségszerű volt-e?”

Azért tudom ilyen pontosan idézni a tanár úr szavait, mert az előadása alapjául szolgáló szövege megjelenik a Vár Ucca Műhely folyóirat szerkesztés alatt álló, hamarosan kijövő számában, onnan kölcsönöztem köszönettel.

„Minden emlékezés üzenet – fogalmazott a professzor -üzenet annak a kornak, amelyben emlékezünk, a jelennek és a jövőnek, s ha az emlékezés, az emlékek nem ’boldogítanak’, akkor egyben intelem is. A történelem azt nem tudja megmondani, hogy a jelenben mit tegyünk, de arra gyakran kíméletlen élességgel mutat rá, mit kell elkerülnünk.

Az első világháború emlékeit történelmünkben a gyász hangulata övezi. A Monarchia, benne a történelmi Magyarországgal középhatalomnak számított, s a háborút követő békediktátumok országunk területének kétharmadát, népességének pedig közel felét elszakítva a kisállamiság helyzetébe taszítottak bennünket.”

A háborús hisztéria, a tömegpszichózis, a szenvedés példáit a professzor irodalmi alkotások egész során keresztül érzékeltette.  Thomas Mann, Ady, Babits, Karl Kraus, Remarque. „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; /A pártoskodókat, a vitézkedőket. „  - idézte Gyóni Géza versét többek között.  De a népdalról sem feledkezett meg: Ha kimegyek a doberdói harctérre/ Feltekintek a csillagos nagy égre/ Csillagos ég merre van a magyar hazám….

Hogy végezetül egy személyes vallomással se maradjak adós. Az első világháború nekem egyet jelent a fejlövéssel. Dédapám, Király Mátyás fejlövést kapott az első világháborúban katonaként, amibe belehalt. Jablonszky Mária dédnagyanyám egyedül nevelte fel három gyermeküket, köztük a nagyapámat.  Ki tudja, milyen irányt vett volna az életünk, ha Szarajevóban nem lövi le Gavrilo Princip az osztrák-magyar trónörököst?

Ez volt a „ Történelmünk lelki örökségei” sorozat első előadása  a Veab-székházban. Az új elnök, Pósfai Mihály bejelentette, ezen kívül két másik témakörben is előadássorozat indul Veszprémben. Az egyik a szőlő és bor, a másik pedig az űrhajózáshoz köthető fejlesztések, köztük a 4 D-s nyomtatás. Szeptember 26-án Jásdi István borász és Kocsis László lesz az akadémián a vendég.

A képeken Király Mátyás, Pesznyák dédmama van a gyerekeivel, köztük Király Piroska nagymamával, Sanyi bátyjával és Károly bátyjával. Az utolsó képen pedig a világháborús hősök emléktáblája látható Adáról, Vajdaságból. Köszönet Király Jánosnak a képekért. 

 

király dédapa2.jpg

első világháborús hősök.jpg

király dédmama.jpg

Abszurd látvány

ongyilkos_1_1410449314.JPG_2112x2816

Rohantam a várba Papp Sándor előadására szerdán este fél hatkor, késésben voltam. Futás közben odanéztem a városházára és nem akartam hinni a szememnek, olyan abszurd volt a látvány. Az öngyilkosság megelőzésének világnapját hirdette a jókora plakát a városháza kihalt épülete előtt.
Hm. Mondaná Zalán Tibor.
Lelki szemeim előtt megjelent a megkeseredett emberek sora. "Könyörgök ne!"
Semmi bajom a megelőzéssel, sőt. Szerintem: nem a világnapon, hanem sokkal előbb kellene elkezdeni.

Az őrült kertész

Este nagy lakomát csaptunk Ottóval. Domján Gábor barátunk váratlanul meglepett bennünket egy nagy tál frissen szedett és precízen megtisztított gombával. Mint szobrász az anyagával, Gábor úgy bánik a gombákkal. Egyenként kézbe is vette mindegyik darabot, megszagoltatta velünk, valóban isteni illata van a vargányának és elmagyarázta, melyik micsoda. Őzláb, vargánya, csiperke.

Azt is tőle tanultam, hogy kb. másfél liter ecetes, sós, forrásban lévő vízben (kb. fél evőkanál ecet és egy kis só) kell főzni 2-3 percig a gombát és utána panírozni. Mennyei lett, kicsemegéztük a tálból a vargánya, meg az őzláb javát, csak reggel jutott eszembe, hogy le kellene fotózni. A képen így csak a „maradék” látszik, amit ma el kell fogyasztani. Nagy vendégség lesz.

gomba.jpg

Jó idők járnak a gombászokra, egyébként minden más elrohad a sok eső miatt. A mi kertünkben is siralmasan néz ki a néhány fürt szőlő, a madarak azért nem vetik meg. Nekiálltam rendbe tenni a tenyérnyi virágoskertem, négy évig, amióta reggel kilenctől este kilencig dolgoztam, nem volt rá időm. Elfoglalta a citromfű, a homoktövis sok apró kis hajtással és az erdei szamóca, ami nyilván húsz évvel ezelőtt az erdei páfrányok földjével érkezhetett. A páfrányok rég kiszáradtak, a szamóca boldogan kúszik kőre, ablakpárkányra, lépcsőkorlátra és terem is, istenien illatos apró bogyókat – főleg a csigáknak, de én is eszem.

Az ember, ha padlót fog, visszatér az anyaföldhöz. :) Porból lettél, porrá lész. Isa pur és homu vogymuk. Egy baj van a kertészkedéssel, hogy közben gondolkodom és az most nem jó. Ahogy szaggatom föl a szamócát, tépem ki a citromfüvet, az a kényszerképzetem támad, hogy őrült kertész módjára számukra, mármint a növények számára most én vagyok a sors keze. Ugyanazt csinálom velük, amit velünk is tettek, kitépem őket gyökerestől. A gyomokról nem is beszélve. Pedig milyen ügyes mimikrijük van, képesek pontosan leutánozni a növényt, ami mellett megjelennek. Vagy eleve ott nőnek, ahol hozzájuk hasonló kultúrát találnak. Ezt meg kell beszélnem Géczivel. :)

Szóval, mint tudjuk, minden mindennel összefügg. Ha nem rúgnak ki, nyugodtan tenyészhetne tovább a sok citromfű, meg erdei szamóca. Valamelyik reggel, még a kirúgásunk előtti nagy stresszben, amikor nem lehetett tudni, ki mire megy be a szerkesztőségbe, elfelejtettem megetetni a macskát, ami egész napos koplalást jelentett számára. Éhes lehetett piszkosul, mert felment a szántóföldekre egerészni, de megenni már nem volt gusztusa az áldozatát, egy kis szürke szőrcsomót, hanem letette a lábtörlőre szörnyű nyávogás közepette. Sajátos vérengző hang. Hát én azt a kisegeret nagyon sajnáltam, úgy éreztem, miattam küldte a macska az árnyékvilágba. Nevetséges érzelgősség? Biztos. Ugyanakkor azt is érzem, hogy vannak pillanatok, amikor az életem szétrobbanása miatti sokkban ölni tudnék. Na erről beszélgetnünk kell majd a lányommal, a házi pszichológusommal.

Szürreál? Da, da, da

Kiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Galériában - Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből

10660380_10204606918399568_3625181677331628679_n.jpg

Vissza a kályhához. Az élet tényleg ciklikusan körbejár. Negyven (!) évvel ezelőtt szürrealizmusból és dadaizmusból érettségiztem a zentai gimnáziumban és most megláthattam végre Duchamp kultikus piszoárját. :) Na nem pont azt, mert a szerző az első readymade-jét összetörte, de ezt a replikát is aláírta.

Fogalmam sincs, miért pont a szürrealizmust választottam az érettségi dolgozatom témájául. Talán ösztönösen, lehet, hogy tanárom, Benes József, illetve az orosz rajztanárnőnk hatására, de az is lehet, Tolnai Ottónak az Újvidéki Rádióban hétről-hétre elhangzó képzőművészeti esszéi vittek ebbe az irányba, ami aztán teljesen meghatározta az életemet.

A szürrealizmus és a dadaizmus nekem nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy vessük el a sablonokat, gondolkodjunk, éljünk eredetien. Ez nagyon szubjektív értelmezés, de nem teljesen önkényes. Tény, hogy a dadaisták az első világháború idején Zürichben, majd pár évvel később a szürrealisták Párizsban forradalmasították a művészetet. Kinevették a megcsontosodott kánont, kigúnyolták a képmutató társadalmat, a készen kapott, szajkózott eszményeket. Minden okuk megvolt erre, az első világháború rettenete és a második előérzete.

A budai várban, a Magyar Nemzeti Galériában a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből október 5-ig látható átfogó válogatás erről a 20. század kultúráját meghatározó irányzatról. Több mint száz festmény, kollázs, talált tárgy és fotó, film. Itt van mindenki, ha nem is a legjelentősebb munkákkal: Kurt Schwitters, René Magritte, Max Ernst, Marcel Duchamp, Man Ray, Joan Miró, Salvador Dali. A kiállító térben, első lépésben mindjárt szíven üt a megboldogult ifjúkorom könyvéből (Uwe M. Schneede Surrealism, Harry N. Abrams, Inc., Publishers, New York) ismert arcképcsarnok a falon kinagyítva: Breton, Ernst, Dali, Arp az első sorban és utánuk a többiek. Viccesen néznek ki, polgári tekintet, öltöny. Ma már el kell magyarázni, emlékeztetni rá, hogy milyen nagy felfordulást okoztak nem csak a képzőművészetben. Provokatív tüntetéseikkel (paradicsommal dobálták egymást a közönséggel), kiáltványaikkal megszállták Párizst, Picabia folyóiratot indított Cannibale címmel. A dadaista irodalom akkor érte el csúcspontját, amikor az egyik folyóiratban megjelent az ábécé – aláírással, mintha vers volna, egy másikban meg a telefonkönyv egyik oldala, ugyancsak versként aláírva. Duchamp ekkor állította ki a Mona Lisa bajuszos reprodukcióját, ami most itt látható Budapesten is. És a piszoárt meg a palackszárítót.

Vélekedjenek bárhogy is róluk, pro és kontra, azért az tagadhatatlan, hogy a maguk korában a művészeti és társadalmi élet erogén zónájává váltak. André Bretont, a szürrealisták „pápáját” lehet szidni, hogy a giccset védte a festészetben, az úgynevezett felkavaró szépséget. Valaki azt mondta rá, olyan volt, mint a Lourdes-ban meggyógyult beteg, aki attól kezdve hisz a csodában. Bírálói szemére vetik, hogy kevésbé volt szigorú a művek megítélésében, mint az eszmék védelmében, de annyi bizonyos, hogy nem lehet megkerülni. Azért legalább valamiféle precíz esztétikai kódexet hagyhatott volna az utókorra, mert akkor most könnyebb lenne definiálni, mit is értünk szürrealizmus alatt. Így csak következtetésekbe bocsátkozhatunk. Eszerint a szürrealista festmény két elvárásnak kell megfeleljen: meglepetés és titokzatosság.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy éppen Bretonnal erősen átpolitizálódott a szürrealista mozgalom, de így utólag is látszik, ezen a téren sem fogott mellé: elítélte a moszkvai koncepciós pereket, nem 30 vagy 60 évvel később, hanem azonnal, támogatta a spanyol forradalmat, támadta a fasizmust, megjósolta a gyarmatosítás végét. Egyik tisztelője azt mondta 1966-ban bekövetkezett halálakor: Breton nincs többé, mindent újra kell kezdeni.

Újra is kezdik számtalanszor. A budapesti kiállításnak van egy magyar részlege, azon belül egy kis vitrin a kortárs hazai szürrealistákkal, benne csupán jelzésszerűen például Wahornnal és Bada Dadával. Miattuk, mármint a magyarok miatt újra meg kellene nézni, mert igazából már nem volt rájuk erőnk. Nagyon éhesek voltunk a lányommal, vasárnap délben. De azt még azért megjegyzem, Bada Dadával együtt dolgoztunk az újvidéki Fórum Kiadóházban. Néhányszor eljött a férjemmel, Fenyvesi Ottóval beszélgetni és hagyott is nálunk a festményeiből. Egy nagy rózsaszín kartonra emlékszem véres disznóölő késsel a középpontjában. Kicsik voltak még a gyerekeink, talán ezért vittük fel a padlásra. Amikor a háború elől átköltöztünk Újvidékről Veszprémbe, ott felejtettem. El tudom képzelni az új tulajdonost, amikor megtalálta.

Én most simán kitenném a falamra.

A képek forrása: Uwe M. Schneede: Surrealism (Harry N. Abrams,inc., Publishers, New York, Copyright 1973 in Germany) 

 

 

 

 

 

 

 

 

Boldog szabadszájúság

A Quasimodo-díjas Orbán János Dénes ünneplése Balatonfüreden

Szöveg: Bartuc Gabriella

Fotó: Gáspár Gábor

Jó barátok együtt ültek, verseltek, beszélgettek, boroztak vasárnap este Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo költőverseny idei díjazottait ünnepelve. Költők és olvasók. Kultúrlények. Ebben a városban megértették, milyen fontosak az ilyen beszélgetések. Ötszáz éve könyvek vezetnek bennünket minden lényeges kérdésben. Ha nem lenne kultúránk, a történelmünk csak háborúkból, öldöklésekből állna.

Az ilyen alkalmakkor kicsit helyre zökken a világ, kívül reked az egyébként teljes gőzzel nyomuló kultúralekicsinylő magatartás. Balázs Géza nyelvész, a Quasimodo-díjasokkal együtt kihirdetett Bertha Bulcsu-pályázat idei különdíjasa szókollázsként összegyűjtött egy csomó tahóságot az aktuális balatoni hirdetésekből és szlogenekből, amit Oberfrank Pál fel is olvasott élethűen, derültséget keltve, bár ennek fele se tréfa.

Mondjon bárki bármit, a kultúra az ember lényege. És a költők képesek ezeket a kultúrákat térben és időben összekötni. Orbán János Dénes kolozsvári költő, aki éppen ezekben a napokban költözik át Magyarországra, a Tolna megyei Tamásiba, mintegy szerepjátékként Janus Pannoniust idézi meg Quasimodo-emlékdíjas versében. Az est során aztán kiderült, egész könyvet írt a nagy humanistát, Itália koszorúsát és szerelmesét, Pannónia gyermekét átköltve. Szőcs Gézával beszélgettek ezekről az erősen egyéni, helyenként frivol és mindenképpen szabadszájú versekről. Fel is olvastak belőlük. OJD-t egyénisége, szókimondó lénye egyenesen predesztinálja ehhez a megelevenedő reneszánsz világhoz. Nála nagyobb természetességgel kevesen tudnak beszélni a testiségről például. Ugyanakkor mestere a régi formáknak. Verstechnikai szempontból hatalmas költői atlétikát művel. Ahogy mestere, Faludy György Villon-átköltéseken edződött, úgy edződik most Orbán János Dénes Janus Pannoniuson, akinek bőrébe bújva kedves csibészséggel, eretnek őszinteséggel nyugodtan kimondhatja mindenre, ami neki nem tetszik: kapják be a mantulámat.

Tisztelet a költőnek.

A képekért köszönet Gáspár Gábornak.

Copyright - Minden jog fenntartva.
A blog tartalma szerzői jogi védelem alatt áll, az 1999. évi IXXVI. tv. a szerzői jogról elvei az irányadóak.

Beköszöntő

Kedves Olvasó!

Mától blogolni fogok Neked, ezen az oldalon keresztül beszélgetni, ha megtaláljuk egymást.

Húsz évig dolgoztam a Veszprém megyei napilapnál, ahol most egyik pillanatról a másikra lapátra tették a szerkesztőség törzsgárdáját, 24-ből 9 embert. Előtte 14,5 évig az újvidéki Magyar Szónál írtam. Ezek után, ilyen körülmények között mi sem természetesebb, hogy nem tudom abbahagyni. Egyébként is, sok minden kimarad az újságokból, amit a blogban meg lehet írni, arról nem is beszélve, mennyi sérelem, ugyanakkor mennyi öröm is ér bennünket, amiket valahol csak ki kellene beszélni magunkból. Mert ha elhallgatjuk, örökre megkeseredett emberekké válunk, ami semmiképpen se lenne jó, mert az ég kék, a Balaton hullámai hódolnak a lábunknál és néha a nap is kisüt. Bár az idén eddig nem vitte túlzásba.

Üdvözlettel:

Bartuc Gabriella

süti beállítások módosítása