Hírek, események, semmiségek, spontán impulzusok Bartuc Gabriella tolmácsolásában- mert nekünk jár a valóság

Ami az újságból kimarad

Ami az újságból kimarad

Vendégszerző a blogon: Fröhlich András: Tüntetés

2014. november 18. - Bartuc Gabriella

Ezúttal Fröhlich András kollégám írását teszem közzé, aki a veszprémi tüntetésről osztja meg gondolatait.

Tüntetés

Szerző: Fröhlich András

Emlékszem, a Gyurcsány-éra egyik veszprémi tüntetésén – ahol még újságíróként vettem részt, tehát kívülállóként -, mennyire megérintett a tömegből áradó közösségtudat. Akkor úgy éreztem, jó lehet jobboldalinak, vagy inkább fideszesnek lenni, azt büszkén felvállalni és a demokratikus keretek közötti egyik legmarkánsabb módon, tüntetve kifejezni a kormány, annak vezetője elleni nem tetszést. Nem emlékszem vaskos trágárságra, uszításra, inkább konszolidált felháborodásra. És mintha egy rövid időre a társadalmi korlátok is fellazultak volna, a mikrofont bárki kézbe vehette és szólhatott a haza érdekében. Irigyeltem ezt az érzést, ezt a tenni a hazáért érzést. Nekem ez soha nem adatott meg. Nem harcoltam érte, csak értelmetlen alaki gyakorlatokon csattogtattam a bakancsomat, amíg sorkatonáskodtam. Nem szólt az én győzelmem ünnepeként a nemzeti himnusz, csak a megyei futóversenyen nyertem egyszer 12 évesen. És nem voltam soha fideszes tüntető sem, csak egy vidéki újságíró, aki ritkán leírta a véleményét, de többnyire csak a történteket.

Sokáig nem hittem, hogy hasonló közösségi élmény a nemfideszesek és nemjobbikosok körében is születhet. Azt gondolom, a tipikus balos, liberális szimpatizáns nehezebben megy utcára, hamarabb fordul el a saját oldalán elszabadult hajóágyúktól, és hagyja a közélet mócsingjain való köztéri rágódást másnak. Orbán Viktor és a Fidesz talán éppen ezért lett liberálisból konzervatívvá. Hogy, ha kell, ők legyenek többen az utcán.

November 17-én este új élménnyel gazdagodtam. Nemfideszesek és nemjobbikosok lepték el Veszprém belvárosát (és más városokét is), és úgy gondolom, már ezzel többet gyengítettek az Orbán-rezsimen, mint az impotensen görnyedő, szétszabdalt, és már talán a rá váró feladattól is félő ellenzék. Néhány adótervezet máris elenyészett (internet, cafetéria), és biztos vagyok abban, hogy ha az esti tömeges séták egészségmegőrző szerepét a résztvevők nem feledik, sőt esetleg másokat is elhoznak a tüntetésekre, még a nemzeti együttműködési nyilatkozat is lekerülhet a falakról.

Mert lehet, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek igaza van, és a haza tényleg nem lehet ellenzékben. Most is mintha mozgolódna. :) Lehet egy hatalom konzervatív, szocialista, szociáldemokrata, liberális, öko, aztán populista, sőt még demagóg is, de ha tömegeket lehetetlenít el, továbbá minden korábban fontosnak tartott elvével szembemegy, akkor megtelhet az utca. Akkor meg minden előfordulhat. Most például az, hogy az orbáni haza ugyan nincs ellenzékben, de kicsit kezd betojni. Engedett. Ilyesmire alig volt példa eddig. A háttérben persze bekeményít, lesznek, akik előrébb kerülnek leépítési listákon, de kisebb a félelemérzet, ha közösséget érez maga körül az ember. November 17-én este közösség született Veszprémben. Nem tudom, meddig lesz közösség, de érdemes annak maradnia.

Aztán kell egy olyan embert küldenie a parlamentbe a közelgő időközi választáson, aki megérdemli, hogy képviselő legyen.

 

 A kép forrása: Világos Veszprémért Mozgalom facebook oldala

A béka segge alatt: Utolsó előtti Veszprém megye – Csak Békést előzzük meg a nyereséges cégek toplistáján

A béka segge alatt

Utolsó előtti Veszprém megye – Csak Békést előzzük meg a nyereséges cégek toplistáján

 A hvg legfrissebb száma top 500/ nyereségrekorderek összeállítását böngészve feltűnt, hogy alig van Veszprém megyei cég az országos toplistán. Összesen ötöt találtam: a legjobban helyezett a Le Belier a 159. pozíciójával, a Nitrogénművek a 170., a Balatonfői Szövetkezet a 322., a Bakonyi Erőmű a 372., a Balluff pedig a 395. és slusz passz, nincs több. Így aztán nem csoda, hogy megyei bontásban utolsó előttiek vagyunk az országban!!! A szegénység, a munkanélküliség, a kilátástalan szinonímájaként emlegetett BAZ megye, de Tolna, Somogy is messze leköröznek bennünket. Mi történt? Erről miért nem beszél senki? Sürgősen új marketingreceptet kellene kitalálni, profi felhajtással befektetők után nézni, amíg nem késő.

A hvg már említett, 2013-as adatokon alapuló összeállítása szerint a hazánkban működő legnagyobb nyereségű cégek összes adózott eredménye megyei bontásban így fest: míg Veszprém megyében ez az összeg 8,7 milliárd forint, addig a szomszédos Fejérben 97,9 milliárd, Győr-Moson-Sopronban 137,4 milliárd, Vasban 71,9 milliárd, Zalában 40,3 milliárd forint és lehetne így tovább böngészgetni. A további összehasonlítás kedvéért Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ez az összeg 38,8 milliárd, Somogyban 39,7 milliárd. A magyarázat egyszerű, nekünk nincs Audink, Mercedesünk, Suzukink, Opelünk, de Alcoa-Köfémünk, vagy E.on-unk se. Veszprémben működik viszont a Continental és a Valeo, a jelek szerint, legalábbis a hvg toplistája alapján csekély nyereséggel, mert még a Balatonfői Szövetkezet is megelőzte őket. A megye zászlóshajójának titulált cég nyilván most könyvelte el a beruházásaikat. nekem igazából nem is ezzel van gondom, hanem azzal, hogy ebbe a megyébe, már régóta nem telepszik be olyan nagybefektető, aki munkát adna és megalapozná a fejlődést. (Utoljára az arabokról hallottunk :) , de az a sztori igen zavaros véget ért.)

Különben az álláshirdetéseken keresztül is ez a helyzet köszön vissza. Most hogy munkát keresek és feliratkoztam az összes lehetséges keresőoldalakra, elsősorban Fejér és Győr-Moson-Sopron megyékből érkeznek ajánlatok. (Az most más kérdés, hogy általában hét nyelven beszélő műszaki embereket, mérnököket, szakmunkásokat, sofőröket és marketing asszisztenseket meg HR-eseket keresnek.)

Veszprém megyéből érkezik a legkevesebb állásajánlat, ami azt mutatja, hogy sürgősen el kellene kezdeni befektetőket idehozni. Különben miből fogunk megélni, hol fogunk dolgozni? Oké, mindig azt mondják, hogy megyénk sajátossága a sok kisvállalkozás. Szerintem ez nem megyei, hanem országos jelenség, tehát az összképet illetően nem oszt, nem szoroz. A turizmus javít még valamelyest a helyzeten, de elsősorban nyáron és főleg minimálbér kategóriában.

A rendszerváltás után a székesfehérvári városházán azonnal nyitottak egy befektetői irodát, az ott dolgozóknak az volt a feladatuk, hogy lehetséges befektetőket keressenek, tárgyaljanak velük, könnyítsék meg a tájékozódásukat és ügyintézésüket. Nem tudom, működik-e még az iroda, de még jobban érdekelne, hogy Veszprémben van-e ilyen? Ha van, ideje lenni felébredniük mély álmukból, ha nincs, akkor sürgősen létre kellene hozni, mert ezek szerint több mint húsz éves lemaradásban vagyunk. Ami megtörtént, de ami nem történt meg, azt sem lehet visszacsinálni. Az idő visszafordíthatatlan.

 

 

Szeretni Radnótit

Radnóti elutasítja az áldozat szerepét, állhatatosan elnyomja magában a tragédia előérzetét. Hetek óta olvasom a naplóját. Felkavaró, ahogy elhessegeti a baljós jeleket, 1939-ben még hazajön Párizsból. Bár a szomszéd rádiójából Hitler hangja harsog, ő továbbra is a versekbe mélyed, Apollinaire-t fordít, stílusproblémákkal, szójátékokkal időzik, antológiákat tervez, házi hangversenyekre jár, ahelyett hogy az életét mentené. Patológiává oldja a politikát, a társadalmat szellemi tevékenységként kezeli, amelyet meg kell fejteni és sokáig hisz az őrülettel szembeni civilizált érvelés lehetőségében.

Éppen Lafontaine-t fordít, amikor másodszor is behívják munkaszolgálatra 1942. július 1-jén. Abból is látszik, mennyire megveti a panaszkodást, hogy csupán annyit jegyez meg: ”a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem. A hazának nincs szüksége rá …”

Mint valami hipnózisban engedelmeskedik, sárga karszalagot kap, lapátolja a szenet, söpri a laktanyát, bevagonírozások, gyalogmenet, megaláztatások, a szellemi munkához szokott fizikuma nem bírja a brutális körülményeket, súlyos oszlopokat cipeltetnek velük fel a hegyre. „Csak csont és bőr és fájdalom.”

Nyilván belátta, olyasmi szabadult el, amin nem képes változtatni. Legfeljebb jól behúzhatott volna egy-két nagypofájú poltronnak. A „mi a magyar” vitában mondja: „Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. megtudjátok. és írjatok magyarul, becsületesen., azok magyar művek lesznek. De, –teszem hozzá dühösen, – aki túl sokat beszél arról, hogy mi a magyar, ahelyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga.”

A zsidóságát is nyugodtan és rendületlenül magyarázza Komlós Aladárhoz írt levelében. Ezt a passzust kedvem lenne teljes egészében idemásolni, de akit érdekel, megtalálja az Osiris Kiadó gondozásában 2003-ban megjelent kötet 189-192. oldalán. Kifejti, hogy a szobája falán három „családi kép” van, kettő Aranyról és egy Kazinczyról. A szellemi ősei ők, akárcsak a „hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán. (…) Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat neked, azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a belső valóságon nem változtathatnak törvények.

Zsidóságom soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem, a lelkiségem, a költőségem meghatározójának.” Micsoda őrület, hogy így kell magyarázkodnia neki és az összes üldözöttnek, ahelyett hogy méltányolnák a műveit.

Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-i öngyilkosságától kezdődően érzem a naplóján, hogy kezd elhatalmasodni a költőn a pánik.  Jaj Magyarhon – írja. „Maugham, Huxley, Auden Amerikában vannak. Ők, ők túlélik hát!” – jegyzi fel a naplójában. Világosan látja a jövőt: „Jönnek a behívók. Zuhanunk a szörnyűség felé.”  A gonosz immár megállíthatatlan.

 A tragikus végkifejlet ismeretében is azon kapom magam, hogy számtalan korabeli irodalmi csemegét is találok az 1943. március 14-én megszakadt  feljegyzések között. Például bemásolja Nyírő Józsefnek abból az alkalomból elhangzott nyilatkozatát, hogy 1941-ben az erdélyi író képviselte Magyarországot a weimari költőnapon. „Nyírő az UFA (Universum Film AG) számára többek között a következőket mondotta: Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehetek. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja egész Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak. teljes szívvel, teljes lélekkel akarjuk ezt a munkaközösséget vállalni. Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország! Éljen a német írótársadalom!” Eddig a korabeli idézet. Brrr. Hányinger. Radnóti csak ennyit fűz hozzá: „ Most, hogy másolom az újsághírt (hétfő reggel, november 3.) már csak tűnődöm… Véletlen-é, hogy egyetlen sora sincs a polcomon?  Még antológiában sem. Gatyába kötve sem…”

További megszívlelendő gondolat a naplóból: „Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é.” Zaklatás, tiltólista, hazafiatlanság bélyege.

És még egy nagy igazság, áttételesen Máraitól idézve: „A valóság arra tanít: élni, tehát győzni – a kettő egy és ugyanaz, – csak akkor lehet, ha minden pillanatban elég bátrak vagyunk szembenézni a káros szenvedélyeknél is károsabb, minden tragédia alján szunnyadó nyavalyával, amelynek köznapi neve a fásult beletörődés, bibliai neve a jóra való restség.”  Hát igen, az elmúlt hetven év csak alátámasztja észrevételét.

Hatvannyolcról, miért is ne?

Ez csak a kezdet! – kiabálták az internetadó ellen tüntetők. Hatvannyolcban Párizsban is ez volt az egyik jelszó, amikor a fiatalok rádöbbentek, a hatalom hülyének nézi őket. Bár ma egészen másféle világban élünk, mégis úgy látszik, időről-időre figyelmeztetni kell a mindenkori hatalmat, ne bízza el magát.

Nemsokára fél évszázada lesz a sok szempontból sorsdöntő évnek, 1968-nak. Bár szívesen hasonlítják 1956-hoz, Magyarországon igazából nem sokan észlelték akkoriban a huszadik század egyik legradikálisabb megmozdulását. Jugoszláviában annál inkább, Belgrádban csatlakoztak az egyetemisták a Nyugat-európai és amerikai tüntetőkhöz. Én akkor még csak 12 éves voltam, de emlékszem dolgokra és hát utána a ’68-as lázadó értelmiségiek, írók, költők, rendezők lettek a mi hőseink. Annak ellenére, hogy igazából nem lett kézzelfogható eredménye, hiszen naiv forradalmi kezdeményezés volt és nem a hatalom megszerzését tűzte ki célul, azért a gondolkodásban mély nyomot hagyott. A mai napig lelkesedést vagy – gyűlöletet vált ki 1968 említése a világban szinte mindenütt. Annyi szent, a jogtalanul privilégiumokat szerzett gazdagok rémálma a fiatalok lázadása. A kísértet, amely a vagyonuk és a kiváltságaik fölött kering. A mindenkori értelmiséginek viszont, aki nem áll klánok és pártok szolgálatában, hanem bizonyos örök értékek szószólója, a jelek szerint ez a tömeglázadás az utolsó aduja, ha a hatalom semmibe veszi, kizárja mindenhonnan, lenullázza.

A hatvannyolcas lázadók nem akarták megdönteni a fennálló rendet, nem akartak politikai hatalmat, csak rámutattak a társadalom hibáira. Most jelent meg Hans Magnus Enzensberger 1968-as dokumentumokat közlő könyve a Suhrkamp Kiadónál Tumult (Tumultus) címmel. Ebből az alkalomból, illetve 85. születésnapja apropóján hosszú interjút közöl a Der Spiegel magazin október 6-i száma a német költővel, íróval. Mint ismeretes, az általa szerkesztett legendás Kursbuch folyóirat a Parlamenten kívüli ellenzék, az APO és a diákmozgalom legfontosabb sajtóorgánumává vált Németországban, ő maga pedig a ’68-as németországi egyetemi lázadások vezető szellemi egyéniségévé. Vad idők voltak ezek, Amerika nyakig a vietnámi háborúban, Kambodzsában a Vörös Khmérek tizedelték a lakosságot, Nixon Kínában, prágai tavasz… És akkor terjedt a  hippi mozgalom, a fiatalok elköltöztek otthonról és kommunákban éltek. A legenda szerint Enzensberger lakásán alakult meg a Kommune I, ő viszont úgy emlékszik, hogy kidobta őket az öccsével együtt. Az interjúban és a könyvben is „résztvevő szemlélőként” határozta meg a saját szerepét az akkori történésekben, amit a szemére is vetettek. Peter Weiss egy vitában felszólította, hogy egyértelműen álljon egyik vagy másik oldalra. Mire Enzensberger így reagált:„Nem szoktam politikai hitvallásokkal dobálózni. Az érveket többre tartom a politikai meggyőződésnél, a kételyeket az érzelmeknél. Nincs szükségem ellentmondásoktól mentes világnézetekre. Kétes esetekben a való élet dönt”. Az igazi hatvannyolcas nemzedék egyik nagy erénye éppen ez, hogy nem dogmákban gondolkodnak, képesek a saját tévedéseiket is belátni. Mert az ember nem tévedhetetlen, még akkor sem, ha éppen hatalmon van. A jobboldali gondolkodók a szemükre vetik ugyanakkor, hogy mivel nem tisztelik a tekintélyt és kétségbe vonják a konzervatív erkölcsi értékeket, ezért anarchiát  és cinizmust terjesztenek, azt szeretnék, hogy mindenki azt csinálhasson, ami neki tetszik.

Tény és való, hogy a magát a világ csendőrének tartó Amerika és a vietnámi háború, a fogyasztói társadalom ellen lázadtak fel. A párizsi tüntetők De Gaulle nagyon konzervatív kormányát kritizálták, amely régen túlhaladott hagyományokat erőltetett. Egyik fontos követelésük volt a szabadság és egyenjogúság minden tekintetben, például koedukált egyetemista otthonokat akartak, amelyekben a férfiak szabadon látogathatják kolléganőiket. Elvetették a fogyasztói társadalmat és a kizsákmányolást, követelték az élettől elrugaszkodott iskolarendszer megújítását. Egyszóval minden olyasmit, amit addig senki se mert kimondani, pedig a második világháború óta gyűltek ezek a problémák.

A németországi, párizsi, amerikai lázadások erősítették egymást és a prágai tavasz természetesen. Bár konkrét politikai eredmény nélkül, mégiscsak áttételesen jelentősen befolyásolták a szociális és kulturális szférát, reformok egész sora következtében javult a szociális ellátás, erősödött a nők egyenjogúsága és korszerűbbé vált az iskolarendszer. Tulajdonképpen modernizálták a kapitalizmust.

Ahogy Edgar Morin francia filozófus és szociológus állítja, 1968 nyara olyan léket vágott a hatalmak hajóján, amely ma is szivárog. Árnyalja az egész történetet, bár talán kevesen tudják, hogy a több ezer sebesült, több száz letartóztatott és iszonyú nagy felfordulás után mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért ismét elsöprő győzelmet aratott a jobboldal De Gaulle-lal az élen az 1968. június 23-i és 30-i parlamenti választáson.  Ez már inkább a tömegpszichológia kérdéskörébe tartozik.

Semmi kétség, jön a tél.

Megint borongós reggelre ébredek. Félhomályban botorkálok ki a konyhába kávét keverni, takarékoskodni kell a villannyal. A langyosan pattogó radiátorok eszembe juttatják az első fűtés melegét. Régen, gyerekkoromban mindenszentekkor gyújtottunk be először a kandallóba, ma is érzem a füsttel keveredő olvadt agyagszagot. Édeskés téli szag, ami számomra a gyerekkort, komolyabb újságíró számára lehet, hogy inkább a gáztározók feltöltöttségi fokát idézi fel, hogy lesz-e elegendő gáz az orosz-ukrán konfliktus miatt. Katasztrofálisan sivár az újság, szegény ünnepi szónok a címlapon úgy néz ki, mint egy háromnapos vízi hulla, a belső oldalakon összementek a képek, sehol egy értelmes cikk, vagy mondat, amit érdemes lenne elolvasni. Üresség, lelki sivárság. Valamikor Cagi mesterék úgy tanították, minden újságoldalon legyen legalább egy kishír, amit el lehet olvasni. Itt csak egymás mellé rakott betűk, kitöltik a helyet. Elkeserítő. A szín kopár, alkalmas, hogy elgondolkodjam az élet értelmén, a sorsunkon és annak összetevőin. „És a gyereknek kél káromkodni kedve.”

Nagy a csend. Ülök és várok vacogó fogakkal valamire. Hajótörött az ősz partján. Evezz, evezz az élet tengerén – írta valaki anyám emlékkönyvében, amit olyan sokszor megnézegettem valamikor réges régen az idők legelején. Nem is tudom, a giccs melege vagy a némelykor igazán ügyes rajzok miatt. Az én emlékkönyvem már korántsem volt olyan míves és magvas. Disney-figurákra emlékszem belőle, meg viccekre. Azóta valahol messze, a világban szétszórva az osztálytársak. Facebookon látom némelyiküket, lájkoljuk egymás fotóit. Az emlékkönyvem elhagytam valahol a hurcolkodások során. Lehet, Ágiék feltüzelték, mint a szépen átírt füzeteimet, legalább adtak egy kis meleget nekik. Szerettem letisztázni, hibátlanra újraírni a dolgokat. A füzetet legalább lehetett, az életet lehetetlen. Érdekes, amikor mutatták, hogy gyújtósnak használják, a nagymamáék padlásáról hozták le, semmi szomorúságot nem éreztem, nem bántam a sok elpocsékolt időt. Azóta sokkal többet is elpocsékoltam már, például az újságra, húsz évet.

Nagy a csend. Még a levelet sem söprik az utcákon, az ősz színpadias szemetét. Idén a sok eső miatt később kezd hullani a falevél. Sok helyen még mindig zöld lomb. Azért kimegyek, lesöpröm a hídról azt a néhány lehullott levelet és sarat, ami újratermelődik és azonnal nőni kezd benne a gyom. Fogom a söprűt, lapátot, vödröt. Kinyitom a komposztáló fedelét. Reménytelen stréber, akinek muszáj valamit dolgozni, hogy ne őrüljön meg. Holott, nyilván sokkal jobban tenném, ha élvezném a késő őszi délelőtt ritka pillanatát, amikor végre nem kell se írni, se szerkeszteni. Fogni kellene egy jó könyvet, visszafeküdni az ágyba és összekacsintani az élettel, amelynek a jelek szerint nincsen semmi célja. Semmi kétség, jön a tél.

Mozart és a szerelmes pillangók

Pillangók nyári sütkérezése. Ez jutott eszembe, miközben néztem Mozart Cosi fan tutte című operáját Jiri Menzel rendezésében. Merthogy Dallos Zsuzsa elvitt az Operába, hogy megnézzük mit talált ki a világhírű rendező. Mondhatom, nem sokat, sőt, mit szépítsem: semmit. Mély megilletődéssel teljesen behódolt Mozart zenéjének. A nincs mit tenni belenyugvásával, egy melodikus sóhajjal a közönség is ugyanezt teszi. Hallgatjuk a zenét.

Képek: http://opera.hu/hu/COSI_FAN_TUTTE/galeria

Az örök titok Mozart zenéjében van, minek bármi mással elterelni a figyelmet a lényegről? Nem akarom ezzel az előadást leszólni, dehogy, mert végül is ilyen magasságokban már az is jelzésértékű, ha valaki lehidal valamitől. A rendezésért felvett tiszteletdíjat sem sajnálom Menzeltől, biztosan elvette már tőle máshol ezt az élet, most legalább törleszti. Mindenesetre ezúttal nem sokat dolgozott érte. Szinte sehol a kézjegye, a sajátos cseh humornak még a morzsáit sem látni. A rendező javára írható, hogy az operai cafrangoktól megtisztította a darabot. Csak úgy színházasdit játszanak a színházért, azaz Mozart zenéjéért. A nagyon fiatal énekesek (Celeng Mária/ Kolonits Klára, Balga Gabriella/Kálnay zsófia, Szigetvári Dávid /Tarjányi Tamás, Haja Zsolt/Nagy Zoltán) ebben a napsütötte falakra és lépcsökre lecsupaszított mediterrán díszletben (Zöldy Z. Gergely munkája) és ezekben a szép színes rokokó ruhákban (jelmeztervező: Zimula Sylvia Hanáková) tényleg olyanok, mint az ösztöneiknek engedelmeskedő szép állatkák. Derűsek és boldogok. Lenge Múzsák és szabad Apollók! Légiesek, szinte impresszionisztikusan törékenyek. Nem sokat lelkiznek, ellenben respektálják a test szemtelenkedő kívánkozásait és a fuvallatokat is nyilván. S ha emiatt támad is időnként némi riadalom, abból sem lesz gyászinduló. Egy kis félrelépés kimagyarázható. Nagyon modern volt ez az életfilozófia Mozart idejében, fordított Don Juan történet, amiben egy szkeptikus úr és egy mókamester szolgálólány segítségével bizonyítást nyer, nem csak a férfi, de a nő is ingatag. Mind ilyen. Azóta sem sokat változtak az embertípusok és jellemek. Legfeljebb tudjuk már, a szerelem kémiája alól nem vonhatja ki magát az ember. Lehet ez fenséges és komikus egyszerre általánossága vagy éppen állhatatossága révén, de így van. Messziről reflexrángatózás az egész?

Képek: http://opera.hu/hu/COSI_FAN_TUTTE/galeria

Apropó, reflex. Érdekes a jellemek egymásra tükrözése ebben az operában. Két lány, két fiú, testi-lelki jó barátok, szinte már ikrek. Amikor egymásra néznek, mintha önmagukat látnák, mégis fáj, amikor a lányok simán kicserélik őket. Nahát, a librettó ilyen egyszerű emberi dolgokról szól, van benne férfi, nő, szerelem, szépség, tánc, intrika és egy kis bocsánatos bűn. Mozart mindezt bájjal és derűvel, a zene időtlenségében elveszve, nagy-nagy részletezéssel adja elő. Minden szereplőnek megadatik a nagyária, amit a fiatal énekesek szépen teljesítenek is. A Magyar Állami Operaház zenekara profin játszik, csak úgy patakzik és gyöngyözik a szférák zenéje. Végtelen szövésű barokk borostyán. Szelíd humanizmus, csöndes úri idill. Égi romantika. Félálomban szól a fuvola. Nyugi van, isten táncol a világgal. Rá se ránts, hogy az élet sokszor érthetetlen.

Az előadás végén állva tapsolt a közönség, nem csak azért, mert megunták az ülést. Sok volt a külföldi a nézőtéren: osztrákok, angolok, olaszok, oroszok. A büfébe beszagolva konstatáltam, a kincstári kávéillat a régi, ilyent sehol másutt nem érezni, valamikor a Műcsarnok büféjében is ilyen volt emlékeim szerint. Persze vannak már Vylyan borok és reform szendvics, de az a régi mokka illat….

 

Szerelem vagy halhatatlanság?

Orpheusz és Euridiké dilemmái Oláh Horvát Sára rendezésében, Cocteau nyomán

Orpheusz és Euridiké az egyik legnyugtalanítóbb a legendák közül. Eredetileg, az ókori hitregében a halált is legyőző szerelemről szól, amikor feleségét elnyeli az alvilág, a költő érte megy, hogy visszahozza, ám Jean Cocteau, a 20 század egyik legnagyobb francia művésze átírta, megfilmesítette és így már inkább az alkotás gyötrelme, a költő halála illetve halhatatlansága, a hiúsága a történet témája. Illetve a művész, az alkotó ember harca a démonokkal. Különösképpen a saját démonaival.

Screen Shot 2014-10-19 at 23.04.48.png.jpg

(Fotó: http://www.kabocababszinhaz.hu/)

Oláh Horváth Sára veszprémi-fűzfői rendező hallgató a Cocteau-féle változatból indult ki, amikor a Kabóca bábszínház csapatával színre vitte a középiskolás korosztály számára magyar színpadon először. Tulajdonképpen jó kis szürrealista misztériumjátékot rendezett, Freudra tartozó álommal, tombolóan figuratív realizmussal és a végén sírhatunk vagy nevethetünk az egészen. Tébolyult maszkok karneválját látjuk, satanista hölgyek, csodatevő komédiásnők performanszát és akkor a neccharisnyát viselő beszélő ló barokk vízióját még nem is említettem. Öt különböző dolgon keresztül viszi be a darabba a mágiát: ló (erő), tükör (a művész múltja), rózsa (szépség), kulcs (titok) és kesztyű (nemesség, előkelőség). A szenvedély mellett mindent átható finom irónia is jellemzi a munkáját. Orpheusz egy kesztyű segítségével jár át a tükrön a túlvilágba vagy a saját múltjába, ám ott mintha a halál hercegnője, a kesztyű tulajdonosa jobban vonzaná, mint Euridiké, a halott feleség, akiért valójában átment a falon.

A halál és a halhatatlanság, az önimádat, a legszemélyesebb testi-lelki boldogság keresése az igazi témája ennek a drámának és kevésbé a szerelem. Talán mert Euridiké Orpheusszal éppúgy, mint nélküle, boldogtalan. Orpheusszal is ez a helyzet. Már nem Euridikénél keresi az ihletet. Az ihletet, ami elhagyta. A költő kínlódását jelzik a színpadot beborító, szétdobált, összegyűrt lapok, elvetélt verssorok. A szerelem megkeseredett. A szexus csak neurózis, halál-előleg? Az élet lényege pedig valami kibogozhatatlan zavar, aminek az elviselhetőségéhez azért valami jóság, egyszerűség és közvetlenség is kell?

Oláh Horváth Sára speciális témaválasztással veteti észre magát, vonzzák az emberi lélek mélyrétegei és tudja, hogy a színház misztérium. Korábbi rendezése, a Woyzeck is ilyen volt. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakos hallgatója, Bocsárdi László tanítványa most építi ki a sajátos színpadi jelrendszerét, sajátos színpadi nyelvét, amivel majd vezetni tudja a színészeit. A szürreális képzelete már meg van hozzá. Kíváncsian várom a folytatást.

 

 

Seuso-kincsek: kinek boldogság, kinek halál

Már megint az az érzésem, hogy a boldogság mégsem kizárt teljes egészében, még ha az ígéretét csaknem kétezer éves ötvösmunkák villantják is fel. Megnéztem a Seuso-kincseket, ha már úgyis Székesfehérváron jártam és most visszavágyódom a negyedik századba. Na persze nem rabszolgának. 

A Seuso-kincseken fellelhető motívumok a római kori eleven életet tükrözik, az ő kis, provinciális, ám derűs eseményeik, világi gyönyörök és testi örömök lenyomatai: buja lakomák, Silvanus és Diana istenek képmásai, vadász- és harci csoportok, vaddisznók, diadémmel ékesített nőalakok, lovak és vadászkutyák, fürdés jelenetei láthatók a kisebb-nagyobb antik korsókon, tálakon, illatszertartón. Értékes és dekoratív egyszerre. A homéroszi szellemet leheli magából. A nyugalom, a harmónia és henyélés örömeit. Római polgárok a termákban. Luxus kádak és luxus fürdők. Elgondolom, hogy reggelente tükör helyett abba a gyönyörű ezüst mosdótálba néztek bele, amelyikbe szabályos vízhullámokat nyomott az ötvös, körbe-körbe, ahogy a gyerekek a nap sugarait szokták ábrázolni. A boros kancsón nyíltan ünneplik a dionüszoszi mámort, a testet és a szerelmet. A görög filozófia és a római virtuozitás világa. Az illatszertartó szelencén is a test kényeztetése áll a középpontban. A vizes kancsón pedig olyan geometrikus mintákat kombinál a remek ötvös, hogy még Vasarely is megirigyelhetné. Ilyent is tudtak: ez a nagyszerű munka intellektuális formajáték, a józan ész és az egyenes vonalak diadala. Ahogy az ember az ábécé egymás mellé rakott betűiből kialakítja a mondatokat, formába önti a gondolatokat, úgy próbáljuk felidézni az egykori római provincia képét, a régen eltűnt villa látomását a kiállított tárgyak alapján. Ki lehetett ez a titokzatos Seuso, akinek a kincseit nézegetjük most ezerötszáz évvel később? Rómából száműzött előkelő személyiség, vagy a római hadsereg helytartója?

Azért nem volt mindenki elájulva a nagyhírű Seuso-kincsektől. Amikor a Szent István Király Múzeumban jártam a napokban, éppen egy nyugdíjas csoport után mentem be, egy néni – egyszerű volt a lelkem, nem egy kékharisnya értelmiségi – ahogy bekukkantott a kiállító terembe, már jött is kifelé. „Láttam, tálak, kancsók” – válaszolta az elcsodálkozó teremőrnek, aki inkább a túlságosan is alapos nézelődőkhöz van hozzászokva, akik szinte rátapadnak a vitrinekre, alig lehet leszedni őket, mert meg akarják fejteni a római kori étkészlet titkait, keresik rajta a Pelso feliratot és a krisztusi jelet, a halat és nem értik, hogyan lehetett ezekbe a lezárt kancsókba bármit is beleönteni.

Egyébként, türelmesek a teremőrök és a műtárgyak is állják a tekintetet. Kitárulkoznak, mármint az ezüstök. J Valami antik boldogságról mesélnek. Derűs természetükről tanúskodik a feltételezhetően sokkal több részből álló, gazdag étkészletnek ez a most Fehérváron kiállított hét darabja. Honnan ez a derű? Talán a természettel való bizalmas viszonyból fakad. Az az érzésem, hogy a halálnak nincs hatalma felettük. A sors iróniája, hogy annál inkább sújtja a kincs megtalálóit. A negyedik században Polgárdi-Szabadbattyán határában elásott és az 1970-es évek végén kiásott Seuso-kincsek története azóta csupa halál és szerencsétlenség. Mint a fáraók átka.

Felakasztva találták meg Sümegh Józsefet, aki az egy (vagy két???) üst kincset a határban kiásta, állítólag mindössze két méterre volt a föld alatt. A közeli római kori villa gazdája, vélhetően Seuso ásta, ásatta el üstbe (üstökbe) rejtve a családi ezüstöt egy barbár támadás elől. Több mint ezerötszáz évnek kellett eltelnie, mire megtalálta egy kincskereső civil és nem a régészek. Mindenki meghalt, aki kapcsolatba került a titkos kinccsel, így ma azt sem tudni pontosan, hogy hol találták, csak hozzávetőlegesen. Dokumentumok sincsenek. Csak sejteni lehet, hogy a brit gyűjtőkhöz került 14 darabon kívül nyilván sokkal több részből állt. Hogy ezek még a föld alatt várják további sorsukat, vagy kutyatálként használják valahol, nem tudni.

Mindenesetre a magyar állam idén 15 millió euróért visszavásárolta egy titokzatos brit testvérpártól a kincseknek most Székesfehérváron látható részét. A kincsek másik fele még Nagy-Britanniában van. A bizonyító eljárások még folynak, többek között föld minták alapján akarják igazolni a magyar régészek, hogy Magyarországról származnak a kincsek. Mint ismeretes, annak idején Horvátország is bejelentkezett értük. De hát miért kell fizetni értük, ha bizonyíthatóan a miénk? Úgy magyarázzák, hogy a kincsek birtoklásáért kellett fizetnünk.

A Seuso-kincseket a parlamenti bemutató után, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt most Székesfehérváron nézhetik meg a látogatók, nem messze attól a helytől, ahol előkerültek.

Kétség kívül fontos lelet, a múltunk egy darabja. Érzelmes utazásra visz a római korba, ha elmerülünk benne. Ha meg nem, akkor néhány tál és kancsó, mint a nézői gyorsasági rekordot döntött nyugdíjas mondta. De ne higgyünk neki, mert ez a névtelen, remek ötvös örökkévalóságot teremtett, ami időtállóbbnak bizonyul a legendáknál is. Különlegesség, titok és élmény. Még ha Róma kétségkívül többre értékelte is a praktikumot, az utakat, vízvezetékeket, fürdőket, kancsókat, tálakat, mint például a piramisokat és a templomokat.

Szappanbuborék, játék és babaszelfik

Minden gyermek költő.

Látom Zalán unokáját a Facebookon, ahogy szívből nevet a világra. A mi 16 hónapos Zsigmond unokánk is szívvel-lélekkel tud örülni minden semmiségnek, például ha átszalad a kerten egy kajla kutya, vagy ha fázósan is, de nyávognak a kóbor cicák, vagy ha szappanbuborékokat fújunk. Egész testén, a feje búbjától a lábujjáig végigfut az öröm, hogy belerázkódik, felvillanyozódik az érzéstől, pillanat töredéke alatt átlényegül az arca, a mozdulatai.

Érti a viccet is, ha tréfát csinálunk például valamilyen beszédpróbálkozásából. A múltkor Ottót elhalmozta a mesés könyveivel, hordta neki egymásután a polcról és amikor odaadta, olyasmit mondott, hogy „tan”, mire Ottó lefordította, hogy „danke”. Tan, danke. Mondogatták egymásnak, mint a bohócok és közben gurultak a nevetéstől. Amikor szombaton ott voltam náluk, puff bekapcsolta a rádiót (minden műszaki cikket, kütyüt rögtön megkaparint és kezelésbe vesz, az anyja ipadje a kedvence, nem csak azért, mert rajzfilmek is vannak rajta). A rádió a Petőfire volt állítva, valami jó ritmusos zene szólt és Zsigmond azonnal elkezdett táncolni, rázta, riszálta magát és a keze is úgy járt hozzá, mint a diszkóban és forgott egészen szédülésig, rá az ágyra. Meg kellett dögleni a nevetéstől. Egy Fenyvesi, aki táncol. Ehhez tudni kell, hogy se az apját, se a nagyapját nem láttam még táncolni, a legkülönfélébb alkalmakon ellenálltak. Ezért is olyan mókás, hogy mi ütközik ki az utódokon. Még majd táncoló dervis lesz a gyerekből. :)

P1150555.JPG

P1150577.JPG

Abszolút megfigyeli, mit csinálunk körülötte és utánozza. Például nekem azonnal bemutatta a mosógéphasználatot, ahogy kimondtam, hogy kiteregetjük a ruhákat. Bebújt, kiszedte, utána újra bebújt derékig. Aztán becsapta a mosógép ajtóját, kinyitotta és sürögve forogva úgy tett, mintha újra megpakolná szennyessel, majd fogta a mosószeres flakont és szerencsére anélkül, hogy levette volna a kupakját, sitty-sutty, többször is beöntötte a gépbe az anyagot. :)

P1150582.JPG

P1150584.JPG

Nem is tudom, micsoda ösztön hajtja a gyerekeket az élettel járó foglalatosságok elsajátítására, gyakorlására, a dolgoknak az akarat és a szuggesztió erejével való irányítására. Ők még ismerik a telepatikus kommunikációt, a rejtjeles kifejezésmódot, ami nagyon is érthető és megfejthető. Beléjük van kódolva az erőfeszítés, emberré válni, szembeszállni az abszurd mulandósággal, értelmet kölcsönözni mindennek, annak is, aminek nem igazán lehet.

Minden gyerek költő – mondta volt valaki. És a költő olyan, mint a kisgyermek. Szórakoztatóak és nagyon lehet őket szeretni. Korlátlanul szabadok, kegyetlenek és szelídek, előcsalják az emberekből a legféltettebb titkaikat, legtitkosabb tulajdonságaikat. Zsigmonddal bégetünk, mekegünk, brekegünk, nyávogunk, kukorékolunk, ugatunk és nyikorgunk, mint a talicska. Be, be. Nyik-nyak. Ezt már tudja mondani, huncut mosoly kíséretében.

P1150596.JPG

P1150591.JPG

 

A disznó

Horváth Lajos festőművész kiállítása a veszprémi Csikász Galériában (október 25-ig)

Kifejező szimbólumokból komponálja látomásait Horváth Lajos (1941) pápai születésű, Veszprémben élő autodidakta festőművész. Tragikus víziókat fest bibliai témákról, görög és római mitológiai alakokról. Titokzatos nők népesítik be legjobb vásznait, a jelképerdőket, a hallucináció univerzumait: Veronika, Atalanta, Vénusz. Félig élő, félig márvány szobor erősíti a szürreális hangulatot és a metafizikusok kedvenc tárgyai: tojás, holló, aranyalma. Mindez színpadias környezetben: nagy víz, felhők, vihar előtti fenyegető csend.

Horváth Lajos a modern ember, korunk emberének nyugtalanságát alkímiai allegóriák és középkori misztikumok díszletei közé helyezi akadémiai precízséggel, élethűen megrajzolt részletekkel. A mesterség, a rajz, a megörökítés ősi tudásának a megszállottja. De nem ettől más, mint a többiek, nem ettől lép ki a kórusból, hanem szerintem a munkái különös hangulata miatt. Melankólia, álomittasság – kozmikus áramszünet? – árad a képeiből. Valahol messze-messze ott van Isten, s az ő elérhetetlen teljességében kavarognak a dolgok, az eszmék, a világegyetem – de mintha kikapcsolták volna az áramot. S mintha éppen most, a szemünk láttára kezdenének szétszóródni a kultúra darabjai: a művészet, filozófia, tudomány. Holott összetartoznak, és később olykor-olykor egyesülnek is újra, gondoljunk csak Einstein térelméletének és a kubizmusnak, a pszichoanalízisnek és a szürrealizmusnak, a nukleáris pusztításnak és a kortárs festészetnek az összefüggéseire.

P1150525-001.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De hagyjuk a filozófiát, nézzük inkább a konkrétumot, a veszprémi kiállítás meglepetését, a melankolikus tónusok között felbukkanó brutálisan rózsaszín disznó – dísznő? – képét. A kurátor jó érzékkel éppen ezt az állatot emelte ki a plakátra. Annyira más, mint az opus többi festménye, akár egy új sorozat kezdetét is jelentheti. Benne a sok rózsaszín robbanásra készen, az alkotó iróniája belülről mozgatja az anyagot, növeszti és megnyilvánulásra készteti. Egy letisztult jel. Kit, mit ábrázol ez az ironikus festmény? A művész szerint József Attila verssoraiban keresendő az ihlet forrása:

 „Láttam a boldogságot én, lágy

 volt, szőke és másfél mázsa”. Nekem viszont, ahányszor csak ránézek, inkább

 Ady Harc a Nagyúrral című verse jut eszembe:

 „Megöl a disznófejű Nagyúr,

 Éreztem, megöl, ha hagyom,

 Vigyorgott rám és ült meredten:

 Az aranyon ült, az aranyon,

 Éreztem, megöl, ha hagyom.”

Mindenesetre a festő átkelt a Rubiconon. Alea iacta est. Ami megtörtént, azt többé nem lehet visszacsinálni. Szép nagy portrén megörökíttetett korunk hőse, ikonikus alakja a disznó. Mondhatom, nagy hatással volt rám. Mindjárt beleképzeltem alakokat, akik etikájuk, esztétikájuk, konvenciórendszerük alapján pont ilyen disznószerűek és azon vannak, hogy a maguk képére formálják át az egész világot, hiszen számukra az emberi értékrendszer alkalmazása fárasztó és felfoghatatlan, fölösleges macera. Amennyiben bántja őket ez a mondat, cáfoljanak meg. Értem én, hogy a disznóknak sem könnyű. Számtalan előítélettel kell megküzdeniük, kénytelenek bebizonyítani, hogy nem véletlenül nevezik őket disznónak. Például a Jelképtár szócikke szerint a disznó „kövérsége miatt keleten a bőség szimbólumaként is ismert, de általánosan a tudatlanság, érzékiség, sötét indulatok, a falánkság és a testiség megjelenítője. Mindez az állat sötétség lényegével, alvilági erejével kapcsolatos. (...) Tibetben a disznó az Öt Erős Méreg legsúlyosabbikának, a balgaságnak aszimbóluma.( ...) Jézus a megszállottakból egy sertéskondába űzi a gonoszt. A példabeszédbeli tékozló fiú által őrzött sertések pedig egyenesen a világ bűneit szimbolizálják. Ezért látni több ábrázoláson a megszemélyesített bűnöket, amint disznóháton lovagolnak.

Mindig az első a legnehezebb. De az első portré már elkészült. Horváth Lajos festészetében, melyben szerencsésen ötvöződnek Csontváry és Csernus, illetve Dali nevével fémjelzett hagyományok, egy új, nagy ciklust képzelünk el, korunk tipikus figurájáról, a disznóról. Meg kell festeni sok alakban, hiszen kínálja magát, elszabadult, gátlástalan röfögése az egekig hallatszik. Az ember zavartan nevetne rajta, de ez a nevetés egyre kétségbeesettebb.

P1150514.JPG

P1150512.JPG

P1150506.JPG

P1150496.JPG

P1150499.JPG

 

süti beállítások módosítása